Mielőtt írni kezdek, mindig felvázolom magamnak cselekmény főbb pontjait, és elosztom a fejezeteket. Nagyjából ugyanakkora terjedelmű fejezeteket szeretnék, de azért arra is ügyelnem kell, hogy minden fejezetnek legyen egyfajta lezárása, mondjuk vége egy csatának, vagy valaki feltesz egy nagyon fontos kérdést, amire majd a végén derül fény, de az olvasónak nyitva hagyja az érdeklődését. A rejtélyeket fokozatosan adagolom, nem akarok mindent már az első részben elmondani, például ki olvasna tovább, ha tigrisdémon már az első fejezetben megjósolja Rednek, hogy "Dazsbog meg fog ölni"? Ehelyett inkább csak annyit hintek el, hogy "Jól vigyázz!", és a tényeket későbbre hagyom.
Na, míg odáig eljutunk a történetben, fordulatos kalandokkal kell kitölteni a regényt, amik nem csupán "töltelék" szövegek, minden szereplőnek valami fontos küldetése lesz az utolsó összecsapásban, de előbb még egy csapattá kell kovácsolni őket. Jó példa erre az Alatír, az istenölő kard, amit csak egy bizonyos személy képes forgatni, de a legsürgetőbb pillanatban a lovag meghal. Joggal kérdezheti az olvasó, hogy "nemár, ez miért kellett?", de tessék csak továbbhaladni, mindenre fény derül.
Az igazat megvallva, Redet nem akartam megölni. Már abból az okból sem, mivel ő a mesélő. Azonban a saját történeteim néha még számomra is meglepő fordulatot vesznek, így Red sajnos meghal. Egy időre. A végső csata reménytelennek látszik, de a maradék szereplők - akik szintén fontosak Forrásföld életében - mégis kiállnak az idegen isten ellen. És győznek. Az Álomdémon igazán minimális segítségével. Ezt nevezem én úgy, hogy: szeretem, ha összeáll egy terv!
Mivel még mindig 100 éves ciklusokkal ugrálunk az időben, csak három utazást terveztem ide. A legutolsó a legmozgalmasabb és legsorsfordítóbb ezért az négy fejezetet is felölel. Még jó, hogy vannak örökéletű szereplők is, különben nagyon zavaró lenne az egész. :)
Znagykati
No comments:
Post a Comment