További részlet A fagy c. regényemből

 Bonyolódnak az események, ahogy Alex meglátogatja az apját, de nem az a meleg szeretet fogadja, amire számított, csupán előítéletek.

 

 "Szerencsére Philadelphia belvárosába nem kellett bemenniük, hamarosan csendes, erdős kertvárosi részbe értek, ahol széles utcák voltak, és a nagy házak egymástól távol helyezkedtek el. Alex már jól ismerte ezt a környéket, régi gyermekkori emlékeket idézett fel benne. Mégis most teljesen idegennek tűnt számára, egyik házban sem tudta volna megmondani, kik laktak. Modern, drága autók álltak a házak előtt, és minden kert tökéletesen nézett ki. Joyce csak hümmögött a gazdag környék láttán. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát a hatvan négyzetméteres lakásával ezek mellett az óriások mellett.

   –   Ez az – mondta Alex, és Joyce lassított.

Egy kilencvenes években épült modern ház előtt parkoltak le. A ház fehér volt nagy üvegfelületekkel, acélkorlátos erkélyekkel és dús növényzet ölelte körbe. Legalább három szintes lehetett, vagy a harmadik szint csak egy jókora hálószoba volt (akkora, mint Joyce lakása), ezt nehéz volt megállapítani az épület szabálytalan elrendezése miatt.

Joyce leállította az autót, és kikapcsolta a biztonsági övet.

   –   Itt vagyunk – nézett a fiúra.

Alex vegyes érzelmekkel nézte a házat, mint aki elbizonytalanodott. Aztán ő is kikapcsolata a biztonsági övet, és kiszállt az autóból. S alakban vezetett fel a felhajtó a házhoz tartozó kétajtós garázshoz, ami előtt egy Tesla állt. Alex alaposan végignézett az autón, és olyan érzése támadt, mintha a jövőbe érkezett volna. Joyce-ra pillantott, de nem tette fel a kérdését, tovább haladtak az ajtó felé. A nappali falát majdnem teljes egészében üvegfal borította, ezért szinte át lehetett látni az egész házon. Az előkertbe ültetett bokrok és pálmák diszkréten takarták a látvány az út felől, de ilyen közelről simán be lehetett látni egy család életébe. Pedig Joyce sejtette, hogy csupán egy lakója volt a háznak.

Alex felbicegett a néhány lépcsőfokon, aztán megállt az ajtó előtt. Kellemesen odasütött a nap, ezért kihasználta, és várt egy lélegzetvételnyi ideig. Felemelte a kezét, és bizonytalanul, röviden nyomta meg a csengőt, abban sem volt biztos, hogy meghallották bent. Vicces volt a saját házába becsengetni, már ettől is kényelmetlenül érezte magát. Már-már megnyomta volna a csengőt még egyszer, de az ajtó kitárult, és egy középkorú, elegáns nő nézett ki rajta.

   –   Segíthetek valamiben? – kérdezte a nő félig nyitva ki az ajtót, készen állva, hogy akár a testével is védelmezi illetéktelen betolakodók ellen.

   –   Florence? – kérdezte Alex, és igyekezett nyugodt arcot erőltetni magára. – Nemrég beszéltünk telefonon, emlékszik rám?

A nő azon is meglepődött, hogy a melegítős srác honnan tudta a nevét, a telefonbeszélgetés említése pedig teljesen kizökkentette.

   –   Most beszélhetek Mr. Ryannel, kérem? – folytatta Alex.

   –   Kit jelenthetek be? – kérdezte a nő kötelességtudóan.

   –   Alex Ryan.

A nő arca nem árulta el, mire gondolt, de mindkét vendégnek olyan érzése támadt, mintha szkeptikusan fogadta volna a nevet.

   –   És Joyce Higgins, a Napsugár Alapítványtól – tette hozzá Joyce is.

   –   Egy pillanat, kérem – mondta a házvezetőnő, és becsukta az ajtót.

Alex azon kapta magát, hogy nem esett jól neki, hogy nem engedték be azonnal, de megtámasztotta magát a bottal, és várt. Biccentett Joyce felé, és a tekintetével felfedte a kamerákat, amik az ajtóra és a bejáróra irányultak. A ház ura látta őket az ajtó előtt állni, ezért tudta, mire számíthat. Joyce viszont egyelőre még nem tudta, ők mire számíthatnak odabent.

Öt perc is eltelhetett, mire megint kinyílt az ajtó, a házvezetőnő félreállt, és beengedte őket.

   –   Mr. Ryan a dolgozószobájában várja önöket – mondta a nő, és becsukta mögöttük az ajtót.

Joyce nem lepődött meg azon, hogy a ház belseje is fehér és üveg és acél volt. A tágas előtérből mindenfelé szétágaztak a helyiségek, és innen vezetett fel az acélkorlátos lépcső. Fehér márványpadló verte vissza a nap csillogását, és gazdag kristálycsillár lógott a magas mennyezetről. A sivár környezetet fehérre vagy szürkére festett szecessziós jellegű bútorok dobták fel és egy Modigliani festmény. Joyce kíváncsi lett volna, hogy eredeti volt-e. Egy pillantás nyílt a nappaliba, amit kárpitozott bútorok és színes párnák tettek otthonossá, és Joyce-nak volt egy olyan érzése, hogy a konyha és az étkezőben is hasonlóan a fehér, a márványkő és a rozsdamentes acél színek dominálnak. Kétségtelenül szép és tiszta volt minden, de Joyce ízlésének talán túl steril.

Alex is körülnézett, de ő inkább emlékeket keresve. A festmény meglepte, még neki is új volt, de minden más úgy maradt, ahogy emlékezett rá. Magától is odatalált volna a dolgozószobába, de hagyta, hogy a házvezetőnő vezesse oda őket. Jó benyomást akart kelteni, nem akarta lerohanni az apját. Meg időre is volt szüksége, hogy szokja, hogy újra itt van.

A ház sivárságával ellentétben a dolgozószoba zsúfoltnak tűnt könyvespolcokkal, fotelekkel és egy nagy mahagóni íróasztallal. Ez volt a ház legotthonosabb pontja, látni lehetett, hogy Mr. Ryan itt töltötte minden idejét. Takaros, fehérkeretes franciaajtó vezetett ki a hátsó kertre néző teraszra, amin szecessziós kovácsoltvas asztalka és székek álltak egy napernyő alatt. Minden kényelem biztosítva egy magányos író számára.

Az ajtóban Florence félreállt a vendégek elől, és csendben várakozott még néhány percet. A ház ura az íróasztal előtt állt, füstölgő szivart tartott a kezében, és ő is úgy nézett a vendégekre, mintha betolakodókra számítana, akik elronthatják a kedvét ebéd előtt. A férfi magas volt, mint Alex, és az ötvenes évei közepén járhatott. Alakja sportos és szikár volt, alig kopaszodott, ősz haját röviden hordta. Hideg fekete gombszeme volt és feszesen tartott szája, és egyik ujján pecsétgyűrű fityegett. Mint egy gazdag, magányos sznob, gondolta máris Joyce, de elrejtette a véleményét.

Amint Alex meglátta az apját, nem tudta levenni a szemét róla. Annak ellenére, hogy bántak egymással, mikor elváltak, most jó érzés volt látni őt. Elvégre az apja volt, összetartoztak. Szép emlékek is kötötték hozzá, nemcsak rosszak. Jó volt itt látni őt a kedvenc helyén, a dolgozószobában, ahol híres forgatókönyvei születtek, és a díjai is ott voltak a polcon. Több is, mint amire Alex emlékezett. Szerette sikeres apját, és bár ősz haján és az arcán meglátszott a kor, ez az ember az apja volt!

Alex pár lépést előre botorkált, hogy megmutassa magát. A lehetőségeihez mérten kihúzta magát, és megemelte az állát, hogy rendesen a férfi szemébe tudjon nézni. Mr. Ryan kezében leereszkedett a szivar, és szembefordult a fiúval. Bármilyen gondolatok is jártak a fejében korábban, most mind elfelejtette őket. Alaposan megnézte a fiú arcát, és a lábai akaratlanul is közelebb vitték hozzá.

   –   Szia, apa! – mondta Alex még mindig kissé feszengve.

Mr. Ryan megállt egy lépésre a fiútól, és elmerült a tekintetében. Alex legbelül szinte ujjongott, ahogy elérte a célját. Most, hogy itt állt előtte, nem tudta leplezni, hogy nem ismerte fel. Tudja, hogy ő az, tudja, hogy a fia él! Most kellene mindent kimondani, amit annyi év alatt nem tudtak, és elfelejteni minden nézeteltérést. Most visszakapják egymást!

Aztán Mr. Ryan pillantása tovább siklott a fiú melegítőjére és a botra a kezében.

   –   Nem vagy valami jó színben, Alex – nézett vissza a fiú arcába.

Alex meghökkent, amint a torkába ugrott a szíve egy pillanatra. A pillanat gyorsan elmúlt. Ismét a gőgös, végtelenül kritikus apa állt előtte, aki beesett ábrázata alapján megint leírta, és megbélyegezte. Drogos. Alex érezte, hogy az apja még most is úgy néz rá, mintha egy lecsúszott drogos lenne.

Kinyitotta a száját, de nem tudott mit mondani. Valójában nem volt mentsége, tényleg függő volt, de nem a saját akaratából. Ez a makacs öregember még mindig nem értette?

Szerencsére Joyce lépett oda mellé, hogy kisegítse.

   –   Engedje meg, hogy megmagyarázzam – mondta Mr. Ryannek. – A nevem Joyce Higgins, a Napsugár Alapítvány megbízásában, és Alex beszédterapeutája vagyok.

   –   Richard Ryan – fordult a férfi a nő felé, még kezet is rázott vele. – Tudja esetleg azonosítani magát?

Joyce-t nem lepte meg a kérdés, bár fölöslegesnek tartotta. Felmutatta a belépőkártyáját.

   –   Elnézést, de újságírók és önjelölt Alex Ryan hasonmások zaklatnak mostanában – mondta a férfi.

   –   Telefonon már beszélt dr. Ashcrofttal, aki Alexet kezeli, azt hiszem, ő elmesélte Alex helyzetét önnek.

   –   Igen. Nagyvonalakban.

Mialatt beszéltek, Alex hitetlenkedve bámulta az apját. Nem is őt nézte, hanem Joyce-t. Elfordult tőle! Alex nem tudta, mit gondoljon erről, de vegyes érzelmek tolultak fel benne. Itt állt az apja előtt, kilenc éve nem látták egymást, és alig vet rá egy pillantást? Alex tekintete a padlóra suhant. Mégis mit várt? Örömkönnyeket?

   –   Nem is örülsz, hogy látsz? – kérdezte, mire a nő és Mr. Ryan beszélgetése abbamaradt." 

 

 

Újabb részlet A fagy c. írásomból

Ez még mindig a regény eleje, Joyce-nak nagyon nehéz Alexszel foglalkoznia: 

 

 "Alex az ágyában feküdt. Félig ült, hátát az ágyrácsnak vetve roskadt a párnájára, és az egyik keze majdnem lelógott a matracról. Az arca nem árult el sokat a fejében járó gondolatokról, Joyce úgy gondolta, hogy ez a Xanax hatása volt. Fénytelen tekintettel meredt az ablakpárkányra, ahhoz sem volt kedve, hogy az ablakon bámuljon ki.

Joyce megállt az ajtóban. Nem bírt tovább menni. Ha valaki látta volna tegnap este, ugyanígy látta volna őt is kedvetlenül félrebillent fejjel kifelé bámulni az ablakon. A fájdalom. A nyomás a szíven. A köd az agyon. Ezeket mind Joyce is tapasztalta, és biztos volt benne, hogy Alex is ugyanezen ment keresztül most.

Hirtelen rájött, hogy ettől ijedt meg. Önmaga gyengeségét fedezte fel Alexben, és ezzel volt kénytelen szembenézni, mikor a közelében volt. Tudta, milyen elviselhetetlen a fagy, amikor megdermeszti a testét. Nincs belőle kiút. Egyszer már elfutott innen ez elől az érzés elől, és most is azt érezte, hogy nagyon közel áll hozzá, hogy megforduljon, és itt hagyjon mindent. Csak magát sebzi fel, ha továbbra is kiteszi magát a fagy marásának.

Alex lassan felé fordította a fejét, és ráemelte a tekintetét. Nem mondott semmit, de lehetett látni rajta, hogy még mindig azok az érzések marcangolják, amik szombat este. Végtelenül szomorú volt és magányos.

Egyikőjük sem szólt, ezért Alex feje visszaborult a vállára, és fáradtan becsukta a szemeit. Joyce tudta, hogy ha még egyszer elfut, az nemcsak Alex számára lesz végzetes, de ismét nézhet új munka után, maga alá teperi a kudarcélmény, és… eljön megint a fagy.

Megmozdította a testét, és belépett a szobába.

Alex nem mutatta semmi jelét, hogy várta volna, vagy hogy beszélgetni szeretne. Joyce megállt az ágya mellett, és Alex még csak fel sem nézett.

   –   Hogy vagy? – kérdezte Joyce.

Hülye kérdés, persze, hogy szarul, várta volna a választ Joyce, de Alex nem mondott semmit.

   –   Tíz óra van. Akarsz tanulni velem?

Alex kinyitotta a szemeit, de csak fáradtan merengett.

   –   Mi értelme van?

A gyenge hangot hallva láthatatlan fagy környékezte meg Joyce gyomrát és veséit. Minden erejére szüksége volt, hogy eltolja magától ezt az érzést.

   –   Tudom, mit érzel most – mondta. – Ez az a fázis, mikor elvész minden remény. Semminek nincs értelme, igaz?

Alex továbbra sem emelte fel a tekintetét az ágy szélétől magasabbra, pedig gyűltek a fejében a gondolatok.

   –   De van egy jó hírem. Nem fog örökké tartani, és holnap, mikor jobban leszel, azon fogsz keseregni, hogy hétfőn nem használtad ki a lehetőséget, hogy a beszédkészségedet fejleszd, és behozhatatlan hátrányba kerültél ezáltal.

Joyce odahúzta a széket közel a fiú ágya melletti szekrénykéhez, és kényelmesen leült. Alex szigorú arccal nézte, és dühösen felmordult.

   –   Mit csinálsz?

   –   Átvesszük, amit múlt héten tanultál – mondta Joyce.

   –   Semmi értelme – ingatta a fejét a fiú. – Úgysem jutok ki innen sosem.

   –   Azt még nem tudhatod.

   –   Most már nem akarok kijutni. Meggondoltam magam. Itt maradok.

Joyce magára erőltetett magabiztossága gyorsan szétoszlott, amint meglátta a reménytelenséget a fiú szemében. Körülnézett a sivár, fehérre festett szobában.

   –   Itt?

   –   Ne csináld ezt – mondta Alex fojtott hangon, és közben könnycseppek jelentek meg a szeme sarkában. Ezúttal a bánata legyőzte a dühét.

Joyce a füzetére nézett, amit még mindig nem nyitott ki, és felsóhajtott.

   –   Megkértél, hogy segítsek. Itt vagyok, segítek.

Mivel Alex rázni kezdte a fejét, hozzátette.

   –   Nekem sem könnyű itt lennem. Olyan vagyok, mint egy mágnes, magamhoz vonzom a félelmeidet, a bánatodat, és én is remegek tőlük. Én is elbújnék, és megfeledkeznék a világról. Én is szívesen elaludnék örökre, hogy ne kelljen reggel felkelnem.

Alex szeméből patakokban kezdtek folyni a könnyek, és egyre kényelmetlenebb lett alatta az ágy. Megfeszítette a karját, hogy feljebb üljön, de alig talált erőt magában hozzá. Az erőtlenség még jobban elkeserítette, ellazította a karjait, és elfordította a fejét a nőtől.

   –   Nem a rémálmok a legrosszabbak, hanem a reggel – folytatta Joyce. – A kiüresedett reggelek, mikor nem szól hozzád senki, mert mindenkit elüldöztél magad mellől, és amúgy is nyers és durva lennél velük. Az érzés, hogy ez a nap is üres lesz, mert nincs benned semmi… nem maradt semmi, amivel érdemes lenne megtölteni, csak a fájdalom, mert abból sok van, de az nem való semmire. Gyűlölöd magad, amiért csak fájdalom maradt benned, és semmi más. Gyűlölöd, hogy ide jutottál, de már késő…

Joyce torka előbb elszorult, aztán előbuggyantak a könnyei. Minden, amit mondott igaz volt, és ettől halkan felzokogott, és a tenyerébe temette az arcát.

Alexnek fogalma sem volt, miért hallgatott a nő olyan hosszan. A szeme sarkából nézett felé, és azt látta, hogy Joyce sírt. Sötét haja a homlokába hullott, eltakarva az arcát, de Alex nem tudta levenni a szemét róla. Nem tudta, hogyan, de ez a nő minden gondolatát kimondta. Vajon Joyce is érzett már ilyet? Egy ilyen okos, sikeres nő? Hogyan?"

Részlet A fagy c. írásomból

Valami egészen újba kezdtem. Az ötlet bevallom egy álom után jött, és novellát terveztem belőle, de kezd túlterebélyesedni a sztori, ezért még mindig nem tudom egyben közölni, csak egy részletet mutatok be belőle. 

A sztori: Joyce felmond az előző munkahelyén, de rögtön utána egy új megbízást kap. Alex ötéves kómából ébredt fel arra, hogy eltelt a sok idő, legyengült a szervezete, és nem kíváncsi rá senki. Joyce feladata, hogy megtanítsa a fiút beszélni, pedig a háta közepére sem kívánja ezt a munkát most.

"Pontban kilenc órakor ott állt a Napfény Alapítvány Rehabilitációs Központ recepciójánál, és arra várt, hogy megkapja a belépőkártyáját. El sem hitte, hogy itt volt. Az agyát elfedő fagy alig engedte gondolkodni, mechanikusan cselekedett, mint ahogy azt az utóbbi tizenakárhány évben tette. Rutin. Jól berögzült, jókislányos rutin.

Chester barátságosan üdvözölte, és már megszokottnak számított a gőzölgő kávé a kezében.

    –   Tudtam, hogy viszontlátjuk még egymást – kacsintott humorosan a férfi.

Most inget hordott, de a szakadt farmerja ugyanaz volt, mint tegnap. Joyce nem látott jegygyűrűt a férfi kezén a bögre füle miatt, pedig kíváncsi volt rá, egyedül öltözik-e, vagy pedig az asszonynak mindegy, hogy megy el otthonról a doktor úr. Elhatározta, hogy kideríti majd még, van-e asszony, mert ez a Chester szimpatikus pasinak nézett ki. Kicsit csapzott, de melegszívű, elkötelezett orvos. És kinézetre sem rossz.

    –   Komolyan gondolkodtam azon, hogy visszamondjam – felelt Joyce őszintén.

Chester egy elégedett biccentéssel értékelte az őszinteségét.

    –   Vagyunk ezzel így néha. De mégis bejövünk. Szeretném bemutatni az igazgatónak, és néhány kollégának.

Az igazgató sem viselt öltönyt és nyakkendőt. A főápoló egy huszonéves magas srác volt hosszú raszta hajjal. Mindenki közvetlen és barátságos volt, mintha csak egy új rokont fogadtak volna a családba.

Chester körbe vezette Joyce-t az épületben, és az étkezőbe érve már messziről kiszúrták Alexet a kerekesszékben unatkozni.

    –   Alex! – intett Chester, amint közeledtek, és ezzel felkeltette a fiú érdeklődését.

A beesett arc feléjük fordult, és komor pillantás siklott Joyce-ra. Alex arca egyáltalán nem volt barátságos, dacosan felkapta az állát, ahogy feléjük fordult a székkel, és mélyen a nő szemébe vájta követelőző tekintetét. Mielőtt még Chester bemutathatta volna az új kollégát, morogva megszólalt.

    –   Apám küldte?

Chester rögtön elfelejtette, mit akart mondani, annyira meglepte a kérdés.

Joyce is meglepődött a hideg hanghordozáson, de ez a néhány szó, amit hallott, máris megmozgatta a fogaskerekeket az agyában. A fiú hangja karcos volt, mert évekig nem használta a hangszálait, a nyelve lusta, nem forgott úgy, mint ahogy az agy megkövetelte volna, és az állkapocs merev volt. Ezek miatt vált a beszéd morgóvá és nehezen érthetővé. Semmi olyan, amit ne kezelt volna már korábban.

    –   Nem – mondta Chester. – Ő itt a beszédterapeutád.

Alex dacosan összezárt szájjal végignézett előbb az idegen nőn, aztán a pszichológuson. Nem ezt várta, ezért a nő foglalkozása teljesen hidegen hagyta. Félresiklott a tekintete, és hitetlenkedve megrázta a fejét. Szinte sugárzott belőle az elégedetlenség és a frusztráció, és ez még görcsösebbé tette. Kapkodó ujjakkal elfordította a széket, de Chester közelebb lépett hozzá.

    –   Megígértem, hogy keresek valakit, aki foglalkozik veled.

Alex a fejét rázva hátat fordított neki, még a kezét is felemelte, hogy hátra terelje Chestert.

    –   Nem kell – motyogta ziháló mellkassal, és odagurult egy asztalhoz.

Joyce számára nyilvánvaló volt, hogy Alex képtelen volt kezelni saját dührohamait, mindent kontroll nélkül kiengedett magából, nem érdekelte, kit sért meg maga körül. Chester szerencsére nem bántódott meg, de Alex tovább őrölte magát elkeseredettségében, és csupán pillanatok választották el attól, hogy felordítson, és hisztérikus rohamban törjön ki. Alex rohama azonban más formát öltött. Az asztalra könyökölve összegörnyedt, és megadta magát a kétségbeesés elsöprő erejének. Elfehéredett, és remegve rádőlt az asztalra. Mire egy ápoló és egy másik beteg odaugrott volna, Alex kibukott a székből, és felakadt szemmel összecsuklott a földön.

    –   Nyugtatót! – intett Chester az egyik ápolónak, és letérdelt Alex mellé.

A fiú addig remegett az oldalán fekve, míg a nyugtató meg nem tette a hatását. Akkor Chester kibontotta görcsösen magához szorított karjait, és megsimogatta a vállát. Alex félig csukott szemmel bámulta valamerre egy sarokba. Valamit motyogott, Chester nagyon halkan felelt neki, de ez nem mosolyt, csak könnyeket csalt a fiú szemébe.

Joyce már nem emlékezett rá, ki fogta meg a karját, és vezette vissza a váróterembe. A fiú állapota ledöbbentette. Könyörtelenül tört fel benne az az érzés, hogy megijedt tőle. Tudta, mi volt a fiú baja. Őt is a hatalmába kerítette a fagy, és lebénította, és nem volt ura a saját érzéseinek. Csak a kétségbeesés létezett számára, hogy az apja nem akarja látni, és hogy gyenge. Joyce mindezt pontosan látta. Hiszen ettől akart menekülni az utóbbi években, és… és ilyenné vált saját maga is.

Ahogy a székben ült a színes magazinok mellett, az ő agyát is eluralta a fagy. A mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, de nem tett lépéseket, hogy lenyugtassa magát. Hagyta, hadd tépje szét a sajnálat.

Egy kávét raktak le mellé, és a jólnevelt Joyce egy tökéletes mosollyal megköszönte. De továbbra is nehéz volt itt ülni, és várni, hogy mikor múlik el ez a nyomasztó feszültség. Odakint esett az eső. Nem a legalkalmasabb idő a menekülésre. Várt.

Mire a kávét megitta, Chester is leült mellé. A férfi addigra már túltette magát az eseten, erősnek és nyugodtnak mutatkozott.

   –   Nem a legjobb kezdet – ismerte be őszintén.

   –   Ez gyakran előfordul vele? – kérdezte Joyce kissé tartva a választól.

   –   Nem mondhatnám. Bizalmatlan az új emberekkel. Még mindig benne van mélyen az az érzés, hogy menekülnie kell az ilyen helyekről. Még nem fogta fel, hogy itt törődni akarnak vele, nem pedig elrejteni a fiók mélyén.

Joyce sóhajtott, és lassú mozdulatokkal letette a bögrét. Már nem remegett a keze, és nem volt feszült. Egyfajta zsibbadt könnyedség vette át az uralmat fölötte. Egy olyan érzés kerítette hatalmába, hogy elbukott. Újra akarta kezdeni, de máris befuccsolt az egész.

   –   Akkor most mit tehetek? – kérdezte.

   –   Holnap próbáljuk meg megint – biccentett az orvos optimistán. – Most pihenje ki magát otthon."