Választás?

Ja, és itt vannak a választások megint.
Indulhat a bandaháború, egymásnak ugorhatnak az ellenséges partizáncsapatok. Mert ugye, mindenkinek el kell köteleznie magát valahol, jobb vagy bal, pártatlan senki sem maradhat. Vagy igen? És az vajon normális?
Az igazi kérdés csak az: ha már felfogtuk, hogy azok ott fent lopnak, csalnak, hazudnak, gazemberkedenek, miért szavazunk még mindig rájuk? Nincs más, mondják sokan. Rohadt almák közül csak rohadt almát lehet választani.
Ez számomra nem választás, sajnálom.

Ízelítő a Harapásnyom c. új novellámból

A Harapásnyom címet viselő történet már elevenedik bennem egy ideje. Nem tudom, mi ihlette. Talán azok a reménytelen küzdelmek, amiket modernizált életünk követel. Talán csak valami ősi félelem.
A történet szereplői egy megmagyarázhatatlan jelenséggel találják szemben magukat a lehető legképtelenebb helyzetben. Nem menekülhetnek.
Íme egy részlet abból, ahogy kibontakozik a cselekmény:

"Carol és Dianne olyan feszülten figyelte, ahogy frissen megismert két barátjuk eltűnik az alagút homályában, hogy valósággal felsikoltottak, mikor megcsördült Carol telefonja.

Az anyja hívta, ezért a lány gyorsan felvette.

–  Carol, drágám, minden rendben?

A lányok egymásra néztek, és Carol megpróbálta lenyugtatni magát.

–  Igen, anya, csak beszorultunk a dugóba az aluljárónál.

–  Figyelj csak! – anyja mintha a szokásosnál is aggódóbban hangzott volna. – Szeretném, ha most rögtön hazajönnétek.

A lányok újból egymásra néztek, most már telve feszültséggel.

–  Mi a baj? – kérdezte Carol, és úgy tartotta a telefont, hogy a barátnője is hallja.

–  Most nézem a tévét. Itt... itt hihetetlen dolgokat mondanak. Mindent elözönlöttek...

–  Anya, nyugodj meg, így nem értek egy szót sem.

–  Démonok özönlötték el a várost, Carol, mindenütt ott vannak. Nem menjetek oda!

–  Úgy érted, feketék? Bandák? – kérdezte Carol óvatosan. Elvégre mit tudhat egy tanárnő a bűnszervezetekről?

–  Nem! – háborodott fel kétségbeesetten a nő. – Démoni lények, Carol! Ez borzasztó!

Dianne a szájához kapta a kezét. De nem attól, amit egy középkorú nő a tévében látott, hanem attól, hogy még több lövést hallott az alagútból.

Carol idegesen nézett körbe-körbe.

–  Anya, dugóban vagyunk. Egy tapodtat sem tudunk mozdulni.

–  Nézd, drágám, én bezárkóztam. Szeretném, ha ti is elindulnátok visszafelé.

–  Apát hívtad?

–  Nem veszi fel. Azt mondta, megbeszélése lesz.

Carol mélyet sóhajtott. Az anyja egyedül volt otthon, és ők képtelenek voltak gyorsan megfordulni. Megmarkolta a rajztokja pántját. Milyen hülye ötlet is volt bevinnie a rajzokat a városba! Most minden olyan hülyének tűnik!

–  Jól van – válaszolta a telefonba. – Visszaindulunk. Valahogy megtaláljuk a módját."

Ízelítő Az Álomdémon 3. részéből

Végre elkezdtem dolgozni Az Álomdémon harmadik részén, aminek A Perkunas expedíció lesz a címe. Nem kell izgulni, ebben még nem záródik le semmi, mert az események tovább gyűrűznek majd egy negyedik részben is. Arról egyelőre nem árulok el semmit, mert a történetek időnként még számomra is meglepő fordulatot vesznek. Más szóval én is ugyanúgy izgulok, mikor írom, mint mikor más olvassa, és ez tök jó :)
Ugye, a második rész ott fejeződött be, hogy Perkunast, a vámpír lovagot száműzték Forrásföld területéről. Perkunas nem veszett el, inkább azt mondanám, hogy olyan kedves szereplő számomra, hogy ideje valakinek megkeresnie. Előtte azonban Red élete bonyolódik egy kicsit, ahogy azt alább olvashatjuk:

"A két tag világos haját hosszú fazonban hordta, és kedvelték a régimódi, 19. századi öltözködési stílust a kalappal és a sétapálcával együtt, ami bohém művészfazonokká tette őket. Nem voltak azok. Ezek ketten forrásföldi vámpírok voltak, akik már akkor kiszúrtak engem, mikor beléptem a bárba.

   –  Mi a fene? – bukott ki belőlem, ahogy őket néztem.

Akkor vettem észre, hogy közben Dave és Joe sorakozott mellém, mert kíváncsiak voltak, mi kötötte le a figyelmemet. Tekintetükből azt szűrtem le, hogy véletlenül forrásföldi nyelven szólalhattam meg, pedig nekik fogalmuk sem volt, hogy más nyelveket is beszélek.

A sétapálcás vámpírok figyelmét is felkeltettem, a hosszabb hajú sietve félretolta az egyik miniruhás lányt, hogy jobban lásson.

   –  Segíthetek? – kérdezte, holott pontosan tudta, kivel áll szemben. Mellesleg erős forrásföldi akcentusa volt, nekem azonnal feltűnt.

   –  Megtudhatnám, kik vagytok? – szegeztem neki nem túl kedves hangnemben.

   –  Ki kérdezi? – játszott velem a hosszú hajú.

   –  Úgy tudtam, nektek itt semmi keresnivalótok nincs.

Bizonyosan nem tetszett nekik a közeledésem, mert mögöttünk három-négy másik vámpír tűnt fel félkörben körülvéve minket. Végignéztem rajtuk, ők simán csak helyi vámpírok voltak. Félelmetesek, de másabbak, mint a sétapálcások. Dave és Joe behúzott nyakkal figyeltek.

   –  Gondot okoztunk talán? – kérdezte a másik. Teste megfeszült, mintha egy jó kis balhét remélne.

   –  Ami azt illeti, igen – feleltem arcátlanul.

A rövidebb hajú felemelte a kezét, gondolom leintette a rámtörni készülő csicskáit. Egyik sem jelentett problémát nekem. Sőt, közelebb léptem hozzájuk, hogy jobban halljanak.

   –  Még nem tudom, hogy jutottatok át, és mikor, de biztos vagyok benne, hogy a tilosban jártok.

   –  A tilosban? – kóstolgatott a vámpír.

   –  Illegális bevándorlók lennénk? – nevetett fel a másik is.

A fene, hogy mióta megláttam őket, próbálom kideríteni, hogy is kerültek ide, de semmi támpontot nem találtam. Mégis, kik ezek az alakok?"