Még mindig A fagy c. írásomon dolgozom. Kissé elhúzódik, mert volt egy-két hoppáré, de lassan visszatérek rá, mert már nem sok van belőle. Mindig jó közeledni valaminek a vége felé, és aztán lezárni valami jó konklúzióval.
Ez a részlet még a történet közepéről való, és egy borzasztó per üti fel a fejét, ami Alexet is érinti. Mélyen.
"Hétfő reggel mereven kelt, mint egy fadarab. Semmi másra nem vágyott, mint a reggeli fél liter kávéjára, és egy csendes irodára, ahol egy szusszanásnyi idő alatt összeszedi magát, és nekihajthat a hétnek. Ezzel szemben Nicole rémült tekintete várta a recepciónál.
– Minden rendben? Ramatyul nézel ki – nézett végig rajta a nő.
– Ennyire? – kérdezett vissza Chester zavartan.
Több szó nem is esett a férfi kinézetéről, mert Chester észrevette a nő kezében az újságot. Nicole kihajtotta neki a főoldalt, és Chester felkiáltott.
– Mi van?!
Vastag szalagcím jelezte a véres valóságot: Holtan találták a Blake per koronatanúját. Chester csak futólag suhant végig a cikken, aztán az irodájába sietett, és bekapcsolta a tévét. A hír igaz volt, ugyan más gazdasági eseményekről is beszéltek, de a képernyő alján is ott futott a megdöbbentő esemény: a per koronatanúja halott.
Nicole utánament, és becsukta maguk mögött az ajtót, hogy csendben beszélhessenek.
– Reggel hallottam az autóban, aztán láttam az újságban – mondta kissé remegő hangon.
Chesternek kellett néhány perc, míg az állát dörzsölve összeszedte a gondolatait.
– Furcsa véletlen – morogta. – Mintha Blake keze lenne benne.
– A rendőrség azt nyilatkozta, nem találtak bizonyítékot idegenkezűségre. Különben Blake máris rács mögött lenne.
Chester bekapcsolta a számítógépét, és néhány perc múlva már a világháló híreit nézegették. A férfi csak még idegesebb lett tőle, nyögve vetette hátra magát a székében.
– Ejteni fogják a vádakat, igaz? – kérdezte ijedten Nicole.
A cikkek szerint a koronatanú egy régi alkalmazott volt, és vasárnap reggel az ágyában találtak rá, valószínűleg szívmegállása volt álmában. Hogy mit tudott, az egyelőre rejtély volt, de a vád által ígért fordulat elmaradni látszott.
– Ha ilyen tempóban fogynak a szemtanúk, nem csoda – ingatta a fejét csalódottan.
– És Alex? – kérdezte a nő, de hamar megbánta, mert saját maga is megijedt attól, ami eszébe jutott.
– Joyce-nak van egy vad ötlete – mondta a férfi. – Szombaton beszéltem vele, és… én is egyetértek vele.
– Csak nem?
– De igen. Felfedjük Alexet a rendőrség előtt. Tanúskodnia kell.
Nicole megpróbálta racionálisan átgondolni a felvetést, de győzött az anyai aggodalma.
– Ki akarod tenni őt ennek? Az élete is veszélybe kerülhet.
– Nem teszem ki ennek, ha ő nem egyezik bele. De be kell látnunk, hogy nincs más megoldás.
Nicole elfordult, és a legközelebbi fotelhez sétált. Le kellett ülnie.
– Nem fogja kibírni – mondta ki legmélyebb aggodalmát.
– Túl keveset gondolsz róla – felelt gyorsan Chester, és felállt az íróasztala mögül. – Elmondom neki, hogy halad a per, aztán majd meglátjuk, mit válaszol.
Nicole nem értett vele egyet, az arca ezt árulta el, de nem ellenkezett. Chester kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. A betegek részlege felé indult volna, de váratlanul megtorpant. Joyce állt a folyosó másik végén, még táskával a vállán, autókulccsal a kezében, mivel most érkezett. Chester rögtön szembefordult a nővel. Valósággal feltöltődött attól, hogy Joyce velük volt. Az arcán azt látta, hogy remegett, mint a nyárfalevél, de erőt vett magán, és bejött. Csak elismerést érdemelt ez a nő.
– Láttad a híreket? – kérdezte Joyce félve.
– Igen – mondta Chester, és közelebb ment a nőhöz.
– Hogy fogod elmondani neki?
Chester halványan elmosolyodott.
– Segítesz?
Joyce nagy levegőt vett, és kihúzta magát. Csak ekkor vette észre, hogy eddig milyen görnyedten és erőtlenül állt.
– Alex az egyetlen paciensem jelenleg. Mi másért vagyok itt, szerinted?
A kávé életmentőnek bizonyult, Joyce és Chester is magához tért tőle.Egy csendes sarokban ültek a könyvespolc mellett. Senki nem zavarta őket, a reggel még csendes volt. Csak a recepciós lány látott rájuk, de ő sem hallhatta, miről beszélgettek, ideális hely volt ahhoz, hogy Joyce beszámoljon a hétvégi találkozásáról a szüleivel.
– Ezért nem hívtalak át – mondta végül. – Eléggé magam alatt voltam.
– Teljesen megértem – felelte Chester. – Az én hétvégém sem volt jobb, sajnos.
Joyce megpróbált olvasni a férfi arckifejezéséből, de Chester szokás szerint egy kölykös mosollyal leplezte belső világát. Joyce szeretett volna többet megtudni ennek a fickónak a magánéletéről, és máris bűntudata támadt, amiért hétvégén nem találkoztak. Van még idő, emlékeztette magát, minek siettetni nehezen kimondható dolgokat?
Bólintott, mintha Chester kimondatlan tartózkodására válaszolt volna, és két kézzel ölelgette a kávésbögrét.
– Apám úgy néz ki, ártatlan. Legalábbis azt próbálja elhitetni velem, hogy az én oldalamon áll. De attól még mindig egy politikus, azt mondja, amit hallani szeretnék.
– Nem lehet könnyű neked most – csóválta a fejét Chester.
– Ha felmentik Blake-et, az azt jelenti, hogy anyám nyer – váltott komolyabb témára Joyce. – Nem engedhetem, hogy ő nyerjen és az ő ódivatú, nyárspolgári elvei. Blake egy vírus, nem szabadulhat rá megint a világra!
– Egyetértek – mondta Chester a bögréjébe bámulva. – Elárulnám a szakmámat, ha nem tennék semmit ellene.
Elnémultak, és egy ideig csendben ültek egymással szemben. Aztán Chester felemelte a tekintetét, és addig nézte Joyce arcát, míg a nő is felnézett rá. Egymás szeméből próbálták kiolvasni a gondolataikat, de nem voltak biztosak benne, hogy valóban azt találták, amire gondoltak, hogy találtak. Joyce úgy látta, hogy a férfi csillogó szemmel vágyott rá, és Chester azt látta, hogy a nő hevesen dobogó szívvel epekedett utána. A hely most nem volt alkalmas arra, hogy ezt megtárgyalhassák.
– Nézzük meg a hírműsort! – javasolta Chester, és felálltak.
A férfi nem sietett előre, megvárta, míg Joyce felzárkózott mellé. Vállt vállnak vetve mentek végig a folyosón, mint két párbajhős egy westernfilmben. A párbaj, ami előttük állt mindkettőjüket igényelte, ezért ez szorosan összekötötte őket. Chester irodája előtt Nicole és Cindy is csatlakozott hozzájuk, és félkörben állva mindannyian a tévé képernyőjére meredtek.
A műsorvezetők is izgatottan várták a fejleményeket, mivel a bíróság mai ülése szokatlanul rövidnek bizonyult. A délelőtti napsütésben álló riporter izgatottan beszélni kezdett.
– A koronatanú váratlan halála sokkolta nemcsak a védelmet, de a bírót is. McKenzie bíró úgy tervezte, hogy a mai nap folyamán meghallgatjuk a vád és a védelem beszédeit, de a vád még egy nap haladékot kapott. Hihetetlen feszültségnek voltunk a szemtanúi a teremben, és ennek még nincs vége, az ügyész egy perccel előbb kijelentette, még mindig van remény, hogy megkíséreljük a lehetetlent, és perdöntő bizonyítékkal álljunk elő.
A stúdió még tovább faggatta a riportert, de Chester levette a hangerőt. A jelenlévők egymásra néztek.
– Csupán egy nap – sziszegte Chester a fogai közt elégedetlenül.
– Alexnek nem lesz több esélye – erősítette meg Cindy is a többség véleményét.
Nicole nem mondott semmit, de úgy nézett Chesterre, hogy a tekintete elárulta a nézetét a helyzetről. Alex nem bírná ki a nyilvános szereplést.
Joyce-ra néztek. Nyomasztó volt a sok tekintet, ezért Joyce a karórájára pillantott. Már majdnem tizenegy óra volt.
– Késésben vagyok – mondta színtelen hangon, majd elfordult, és magukra hagyta a társaságot."
