"Hamarosan egy szörnyűséges arc meredt a
képembe: három arca volt, hat szeme, három tömpe orra, bozontosan égbe meredező
fekete haja, és széles, gonosz mosolyba húzódó szája.
–
Megvagy! – lehelt rám Triglav valami savas,
borízű leheletet, hogy ha a rémület miatt nem ájultam volna el, ez biztosan
megteszi majd a hatását.
A szemem sarkából
láttam, hogy már nem a stúdió folyosóján álltam, eltűnt a szellemlány és egész
Los Angeles is. Triglav a zavaromat látva felkacagott, majd elengedte az
ingemet, és elfordult tőlem.
Most igazán majdnem
elszédültem. Egy hatalmas kastélyban voltam. A termet egyik oldalról magas,
gótikus ablakok szegélyezték, a másik oldalon egy akkora kandalló állt,
amekkorát még sosem láttam. Persze, hiszen itt minden Triglav hatalmas
méreteihez épült, a kandalló párkánya a válláig ért, mialatt én akár
elrejtőzhettem volna a belsejében úgy, hogy le sem kellett hajolnom. Benne
akkora tűz égett, mint egy öntöde vaskohójában, csak úgy tódult kifelé a hő.
Triglav büszkén
konstatálta, hogy lenyűgöztek a kastélya méretei, ezért lazán a kandalló
párkányára könyökölt, és onnan nézett vissza rám.
–
Üdvözöllek az otthonomban! Ülj le!
A háromarcú isten olyan
gyorsan csapott le rám, hogy még mindig alig kaptam levegőt.
–
Elraboltál – nyögtem ki végül.
Kár volt ezt mondani,
mert Triglavnak most mind a három arca elsötétült, és vastag szemöldökök húzódtak
rá a szemhéjaira. A fejével intett, ezért össze kellett szednem magam, és
teljesítettem az utasítását. A kandalló előtt egy hosszú mahagóni asztal állt
magas háttámlájú karosszékekkel körülvéve. A hozzám legközelebb álló székhez
oldalaztam, és feszengve leültem. Azaz felültem rá, mert alig ért le a lábam.
–
Emlékszel még az egyezségünkre? – kérdezte
szigorú hangon.
Hogy is feledhettem
volna el azt a napot, mikor megidéztem Triglavot, hogy adja vissza Milda
életét, cserébe megígértem, hogy akármit megteszek neki. Azt azonban nem
gondoltam, hogy ilyen hamar teljesítenem kell majd.
–
Emlékszem – nyeltem egyet.
–
Nagyon helyes – bólintott Triglav, mivel
készségesnek tűntem. El is fordult a vaskohótól, és ő is helyet foglalt egy
széken velem szemben. – Itt az ideje, hogy leródd a szolgálatodat.
–
Épp most? – kérdeztem halkan. – Egyébként, hogy
találtál meg?
–
Én vagyok a démonok királya – felelt Triglav
dörgő, fenséges hangon. – Egy alattvalóm sem bújhat el előlem.
Az alattvaló szó
kissé bántott, de próbáltam nem mutatni. Igazából nem volt félnivalóm
Triglavtól magától, felőlem akár rendes ember is lehetett, de amikor megjelent,
mindig én húztam a rövidebbet, így most is ettől tartottam. Akaratlanul is újra
szétnéztem a szemem sarkából esetleges vészkijáratok után kutatva. Triglav
rögtön átlátott rajtam. Nem volt nehéz annyi szemmel.
–
Fölösleges aggódnod – mondta nyugodtan. –
Bludföldön vagyunk, ezt elárulhatom, de a küldetésed nem itt fog zajlani.
–
Miféle küldetés? – kérdeztem félve.
A háromarcú istenség
ekkor az asztalra könyökölt, és ettől úgy látszott, mintha meg kellene
támasztania magát, mert nagyon fáradt lenne. A démonok királyát gondok
nyomasztották.
–
Mielőtt elmondom, el kell mesélnem néhány
dolgot a családom történetéből – kezdte Triglav. – Három lányom van. Mindhárom
különböző, mindháromnak különböző az anyja. A legidősebb évezredekkel ezelőtt
elhagyta a nyolcadik síkot, róla nem sokat tudok. A középső a reménységem,
egyszer majd ő örökli mindenemet. Rendes, nagyon rendes leány. A legfiatalabb
azonban vad és zabolátlan. Meggondolatlan és… védtelen.
Az óriástermetű fickó
olyan érzelmekkel beszélt a lányairól, hogy egészen rabul ejtett. Mármint, szó
szerint rab voltam, és valami halálos küldetésbe akartak kényszeríteni, de
valami azt súgta, jobb, ha most figyelek, mert ez sok gondtól megóvhat majd a
jövőben.
–
Jedzima, ő a legfiatalabb kislányom – úgy
mondta ezt, hogy szinte elérzékenyült. – A szülőanyja már nem él, egy régi
csatában halt meg, mikor Jedzima még karon ülő volt. Igazából az anyjának
kellett volna megtanítania mindazt, amit én nem tudtam. Mert ugyan mit tudok én
a szerelemről?
Ez a kérdés teljesen váratlanul
ért. Az istenek kovácsa, a démonok ura vajon mit tudhat a szív dolgairól, most
komolyan? Ja, és most sajnálni kellene?
–
Gondolom, nem sokat – töprengtem az előbbinél
is halkabban, nehogy feldühítsem.
–
Jedzima nagyon szép – folytatta Triglav anélkül,
hogy jelezte volna, hallotta a közbevetésemet. – Szép, de még mindig fiatal és
érzelgős. Könnyen szerelembe esik, és ettől képtelen voltam eltiltani.
Meglehet, nem eltiltanom kellett volna, inkább csak meghallgatnom.
Gondolataiba mélyedve
elhallgatott egy ideig. Feszülten vártam, merre fog haladni a beszélgetés.
Mielőtt azonban újra felderíthettem volna a lehetséges kijáratokat, Triglav
felállt a székből, és visszaállt a kandalló mellé, és belebámult a tűzbe.
–
A tiltásom miatt rejtőzött el előlem. Túl szigorú
voltam vele. Most már bánom, de már nem akar beszélni velem. Félek, ha ő nincs
a közelemben. Félek, hogy baja esik…
–
Mi baja eshetne egy dievasnak? – kérdeztem nem
sok együttérzéssel a hangomban.
Triglav oldalsó arca
sötéten végig mért, de a középső arca továbbra is mereven nézte a tüzet. Bizarr
látvány volt, kezdtem kényelmetlenül érezni magam ebben a félárnyékos,
túlméretezett kastélyban.
–
Szvarog! – mondta Triglav mély, indulatos
hangon. – Minden baj okozója, Szvarog.
Ettől a névtől még most
is felállt a szőr a hátamon, pedig rövid összecsapásaink voltak. Hogy lehet,
hogy ennyi év távlatából ismét feltűnik a neve?
–
De hiszen, Szvarog halott – jelentettem ki, bár
kissé bizonytalanul.
–
Mikor jártál ezen a földön utoljára? – fordult
felém Triglav.
–
Nem tudom, itt másképp telik az idő. Szvaroggal
utoljára akkor találkoztam, mielőtt a nagy csata volt Nume alatt. Megküzdöttünk
ő és én, és végeztem vele.
Triglav csak az orrát
biccentette meg (a középsőt).
–
Dehogy végeztél! Elkergetted, talán, eliszkolt
előled, talán, de Szvarog nem hal meg egykönnyen. Pláne nem egy kis démon keze
által."
kép: ancientpages.com
