Yvonne didn't come

YVONNE DIDN’T COME

I’m starting with a friendly smile, I wanna make a good impression. I want to sell myself. I mean my items. They welcome me nicely and take me to a table with the name ’Katie’ on it. Good start.

My excitment last only until I see the name on the table next to me: ’Yvonne’. That strikes straight to the heart. My old friend, Yvonne was gone only a few months ago. We mourned her, wept for her, now her name is here!

I can’t believe the organisers arranged this on purpose! I try to stay relaxed, prepare my table, I’m here for the market after all, but I keep glimpsing the other table, too. I miss Yvonne. She was the most cheerful, loudest laughing person I had ever known. She always made me laugh with a joke or an intentionally made funny facial expression. And now her name is right next to me.

It’s ironic. I know that an entirely different Yvonne is about to come, still, I feel like I’m waiting for her. Almost like with this little piece of paper she would assure me that she is coming, I shouldn’t be worried that I don’t know anybody, she is ready to help because she always get noticed. I believe comletely that she would do something like that. I know she would want to help.

Yvonne is late. I’ve been sitting for an hour next to her empty table. It’s funny that I’m expecting her to come. If not her, at least the other one. I must meet with another Yvonne to fill this hole what saddness made in me.

Yvonne didn’t come. After a time they even take her name from the table. She disappeared now. The time has come to swap her place for something else. Only I remain with my thoughts and sadness. I didn’t cheer up, the whole atmosphere was quite heavy during the whole time. The best part of the day was when I finally got packed and left that place.

Yvonne. You didn’t come. 

Egypercesek - Ahol élet van, ott halál is

AHOL ÉLET VAN, OTT HALÁL IS

Nem éppen szokványos időpontban érkeztem, de úgy gondoltam, meglepem szeretett dédimamámat. Az ápolónők már ismertek, kurta „Jó napot”-omra csak a szemük sarkából pillantottak. Lesz meglepetés, gondoltam, miközben befordultam abba a kórterembe, ahol dédi lakott.

Volt meglepetés. Dédi ágyán egy másik néni feküdt halálsápadtan, félig öntudatlanul. Megtorpantam. A másik három hálótársra néztem, ezek szerint jó szobában járok. De akkor ki ez az ismeretlen néni dédi ágyában? És hol van ő?

- Elnézést – szólítottam meg félve az idegen nénit. – Nem tetszik tudni véletlenül, hol van Kádárné? Akinek ez a helye.

A néni hebegett, és megrémültem. Most mi van? Nem tud senki semmit? A legrosszabb jutott az eszembe. Azért vitték el őt, mert… Nem, még nem halhatott meg. Nem, előtte szólt volna. Vagy mégis? A szívembe markolt az az érzés, amit még egyáltalán nem vártam. Elment. Befejezte hosszú és gyötrelmes életét, már el is vitték, hogy az ágyát átadják egy másik beteg és gyötrelmes életű asszonynak.

- Kádárné – mondtam a többieknek. – Itt feküdt.

Én hülye. Miért a többieket kérdezem? Ezek az öregek azt sem tudják, milyen nap van, nemhogy kikre cserélik a szobatársaikat.

Szédelegve álltam. Ennyi lenne? Így kell szembesülnöm az elmúlással? Még egyszer látni akartam, de szomorú szívvel kell távoznom?

Egy nővér állt meg, ahogy kiléptem az ajtó elé. Elkaptam, és elrebegtem, hogy kit keresek.

- Áthelyezték ma egy másik szobába. Erre.

Ezt mondta, és nagyot dobbant a szívem. Mégis van remény. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy a másik szobaajtóból már láttam az én dédimet az ablak előtt ülve, rám mosolygott, és tudtam, hogy várt rám.