A Perkunas expedíció - részlet Az Álomdémon 3. részéből

Már említettem, hogy Perkunas eltűnt az második rész végén. Nagyjából a harmadik rész közepén az expedíció rátalál, de arra is rájönnek, hogy hazavinni nem lesz túl egyszerű, úgymond csöbörből vödörbe kerültek. 
A regény még mindig íródik, ezért csak apránként közlök részleteket. Nehogy a végén a kifejlettől én lepődjek meg a legjobban :) 
Csak hülyülök. Már tudom, hogy fog végződni, csak nem akarom elárulni...

"A lény előjött, hogy megmutassa magát. Előbb a lába mutatkozott meg, meztelen, fehér csuhával takart lába, majd a homályból előlépett magas, délceg alakja, meglebbent hosszú, egyenesszálú fekete haja, és megláttuk apró fekete szemeit.

   –  Perkunas! – sóhajtott fel Gabija, és rögtön leeresztette a kardját. Gabis és a lovagjai tisztelettudóan térdre borultak.

Igen, ő volt. Valamiféle fehér leplet viselt, de kétségtelenül Perkunas volt. Végignézett rajtunk azzal a szigorú, komor ábrázatával, és anélkül, hogy bármi érzelmet is leolvashattunk volna róla, lágyan megszólított minket.

   –  Ti hogy kerültök ide?

   –  Hé, Perkunas – intettem felé én is megkönnyebbülve. – Megismersz minket?

   –  Hogyne ismernélek – jött a felelt. – Nektek gyújtottuk a tüzet éjjel, hogy idetaláljatok.

Gabija ekkor a lovaghoz ugrott, csillogó szemmel végignézett rajta, majd kislányosan elérzékenyülve egyszerűen átölelte a nyakát. Perkunas kissé megtántorodott. Teljesen váratlanul érte a hercegnő bizalmas közeledése, de nem bánta egyáltalán.

   –  Nem hittem, hogy valaha még viszontlátlak, kis Gabija – mondta kedves hangon.

Gabija elhúzódott tőle, de csak annyira, hogy alaposan megvizsgálhassa a férfi arcát, és megtapogathassa a vállait.

   –  Mi történt veled? Jól vagy? Annyira aggódtam miattad!

Perkunas ismét komoly lett, lefogta Gabija simogató kezeit, és lágyan eltolta magától.

   –  Nem lenne szabad itt lennetek – mondta egyszerűen.

   –  Évek óta keresünk – folytatta Gabija. – Azért jöttünk, mert most már biztonságos hazatérned, már nem üldöznek. Az országban béke van… Te jó ég, annyi mindent szeretnék elmesélni neked!

   –  Gabija! – csitította a lányt Perkunas. – Átvágtatok a Kopár Vidéken, hogy megtaláljatok?

   –  Igen!

   –  Dacolva minden veszéllyel, ami az úton várt rátok?

   –  Igen. Pand-weve, Gabis és még sokan mások mind itt vanak, hogy hazavigyünk téged.

Perkunasnak örülnie kellett volna, de nehezen mutatta ki. Megkerülte Gabiját, végignézett rajtam, mintha azon töprengene, csak rémképek vagyunk-e a fejében, majd a Fekete Lovagokhoz lépett.

   –  Álljatok fel! – intett nekik, és a lovagok engedelmeskedtek. – Messze eljöttetek az otthonotoktól. Tiszteretleméltó, de ugyanakkor őrültség!

   –  Forrásföld visszavár téged, uram – mondta Gabis. – Az új királynő, Ausra egyesítette a két királyságot, és a legfőbb tanácsadójának nevezte ki Gabija hercegnőt. Már senki nem üldöz téged, sőt a királynő vezekelni szeretne elődei bűnei miatt, akik száműztek.

   –  Vezekelni? – Perkunas úgy tett, mintha nem értené ezt a szót.

   –  A bátyja, Patolius herceg az életét vesztette, mikor a felkutatásodra indult – vettem át a szót én is. – Már így is túl nagy áldozatokat követelt, hogy…

   –  Áldozatokat? – szólt közbe Perkunas elkomorult tekintettel. – Az a herceg szerencsés volt, hogy azelőtt halt meg, hogy erre a földre lépett volna!

Mindannyian elnémultunk ezt hallva. Már eleve volt bennünk egy kis para emiatt az elvarázsolt hely miatt, de most kezdett minden véres valósággá válni.

   –  Az önfeláldozásotoknak, hogy értem jöttetek, nem lesz meg a jutalma – folytatta Perkunas kíméletlenül. – Szaireng Torumból nincs visszatérés. Ez egy csapda.

    Fejen ütöttek minket ezek a szavak, de azért láttam Perkunas tekintetében a féltést és a szeretetet. Azért volt kemény velünk, mert mindannyiunkat kedvelt. Most kénytelen volt szembenézni azzal, hogy nemcsak ő senyved el itt ítéletnapig, hanem vele együtt mi is! "

Making of Az Álomdémon 2.

Az Álomdémon sorozat második része a jegyzeteimben még mindig A Démon néven futott, később döntöttem úgy, hogy Álomdémonra specifikálom, hogy felismerhetőbb legyen.
Mielőtt írni kezdek, mindig felvázolom magamnak cselekmény főbb pontjait, és elosztom a fejezeteket. Nagyjából ugyanakkora terjedelmű fejezeteket szeretnék, de azért arra is ügyelnem kell, hogy minden fejezetnek legyen egyfajta lezárása, mondjuk vége egy csatának, vagy valaki feltesz egy nagyon fontos kérdést, amire majd a végén derül fény, de az olvasónak nyitva hagyja az érdeklődését. A rejtélyeket fokozatosan adagolom, nem akarok mindent már az első részben elmondani, például ki olvasna tovább, ha tigrisdémon már az első fejezetben megjósolja Rednek, hogy "Dazsbog meg fog ölni"? Ehelyett inkább csak annyit hintek el, hogy "Jól vigyázz!", és a tényeket későbbre hagyom.
Na, míg odáig eljutunk a történetben, fordulatos kalandokkal kell kitölteni a regényt, amik nem csupán "töltelék" szövegek, minden szereplőnek valami fontos küldetése lesz az utolsó összecsapásban, de előbb még egy csapattá kell kovácsolni őket. Jó példa erre az Alatír, az istenölő kard, amit csak egy bizonyos személy képes forgatni, de a legsürgetőbb pillanatban a lovag meghal. Joggal kérdezheti az olvasó, hogy "nemár, ez miért kellett?", de tessék csak továbbhaladni, mindenre fény derül.
Az igazat megvallva, Redet nem akartam megölni. Már abból az okból sem, mivel ő a mesélő. Azonban a saját történeteim néha még számomra is meglepő fordulatot vesznek, így Red sajnos meghal. Egy időre. A végső csata reménytelennek látszik, de a maradék szereplők - akik szintén fontosak Forrásföld életében - mégis kiállnak az idegen isten ellen. És győznek. Az Álomdémon igazán minimális segítségével. Ezt nevezem én úgy, hogy: szeretem, ha összeáll egy terv!
Mivel még mindig 100 éves ciklusokkal ugrálunk az időben, csak három utazást terveztem ide. A legutolsó a legmozgalmasabb és legsorsfordítóbb ezért az négy fejezetet is felölel. Még jó, hogy vannak örökéletű szereplők is, különben nagyon zavaró lenne az egész. :)
Znagykati

Making of Szikra Hungarorum

Amikor egy történetbe belekezdek, néha még engem is meglepetésként ér, hogyan fog végződni. Komolyan. Néha úgy összekuszálódnak a szálak, hogy kész csoda, hogy a végén jól kijövök belőle. De a végén minden helyreáll.
Nos, őszintén, A Három Patkány Évének legrégebbi jegyzeteiben Dehát meghal a történet végén. Utalásokat is látunk erre Erik egyik látomásában. Azonban mire odaértem a barlangos jelenethez, nem volt szívem megölni. Dehát karakterét, mint sok mást az életből merítettem, tényleg létezik, csak a polgári neve más. Úgy megszerettem, hogy szántam még neki jópár szerepet: ő lett az aktuális mindenlében kanál barát, aki mindig rosszkor jelenik meg, pedig be van tojva mindentől. Fontos szerepe lett a második részben is, nemcsak hogy feldobja a hangulatot az első rész komorsága után, de fegyvertelenül kiáll a rendőrök elé, hogy a barátait védje. Egy hős.
A többi karaktert is új kalandra kellett hívni, Romi és Vali összeköltözik, és Erik rebootolja az életét a fővárosban. Új szereplők is megjelennek, mint a maffiafőnök, a boszorkánylány és egy elfuserált mágusnövendék egy amatőr főgonosz szerepében. A Szikra Hungarorumot könnyű volt írni, lazább a hangulat, vitt magával a történet, és ez volt az első, amit már teljes egészében számítógépen írtam. Vége a spirálfüzetes bénázásnak!
Természetesen hosszas kutatómunka van a háttérben: a koronázási ékszerek és egyéb helyszínek. Debrecen régóta kedvenc városom, sokat jártam oda tanulni, vagy csak csatangolni, mozizni egyet. Mondhatni, elég jól ismerem. Budapest ellenben egy fehér folt volt számomra, egészen addig csak a repülőtéren és pályaudvarokon jártam. A párommal együtt csak újabban fedeztük fel a főváros báját, és persze elcipeltem olyan lehetetlen helyekre is, mint a Szent István bazilika is, mondván, hogy nézzük meg a Szent Jobbot, de én közben fotóztam a szememmel, mindent memorizáltam bent, és az én szemeim előtt egy történet végkifejlete játszódott le. Senki nem volt képes meglátni, csak én.
Az elképesztő nehézségek ellenére, amivel a szereplők szembenéznek, a regény pozitzívan végződik. Nem hal meg senki. Még Dehát sem. A szereplők erősebbek lesznek és magabiztosabbak, és erre szükségük is van a következő történetben...
Znagykati

Making of A Három Patkány Éve

1999, általános világvége várás.
Időnként felüti a fejét az emberek közt egyfajta világvége hangulat: Y2K, 2012. Nem tudom, miért. Talán csak izgalomra vágynak. Az izgalmat én fejben éltem át, 1999 volt, mikor elkezdtem írni a saját katasztrófaregényemet.
Egyelőre csak azt tudtam, hogy a történetben nehéz idők jönnek, de bizonyos emberek különleges képességeket kapnak, amivel megakadályozhatják a nagyobb bajt. Akkoriban több kisebb írásom is volt arról, ahogyan átlagos tinédzserek életébe misztikus és veszélyes dolgok lépnek be, és ezt minden különösebb erőfeszítés nélkül túlélik. Ezek még egy gyereklány romantikus szárnypróbálgatásai voltak. Mialatt elkezdtem írni Erik karakterét, rájöttem, itt nehézségekkel kell szembenéznem. Hogy is ábrázoljam egy varázsló mindennapjait és tevékenységét? Ötletem sem volt. Maga a történet is banálisan indult, mintha nem tudtam volna hitelesen érzékeltetni a veszélyt. Egy spirálfüzet betelt üres szólamokkal, de még mindig nem tudtam, hogy varázsoljon Erik, ráadásul közben világvége sem lett. Annál a résznél, amikor Erik és Romuald betör Laczkovich irodájába, félretettem az egészet...
Rengeteg mást írtam ezután, főleg az Álomdémon történeteket, aztán elvitt az élet messzire, olvasmányaim a boszorkányokról és láthatatlan energiákról szintén messzire röpítettek. Amikor rátaláltam Castaneda varázsló történeteire, tudtam, hogy erre van szükségem. A tolték varázslómisztérium, a harcos életmód volt az, amit be kellett gyúrnom a saját történetembe.
13 év telt el, mire újra előszedtem régi spirálfüzeteimet, és további kettőt is teleírtam. A regény végre elnyerte azt a formáját, amit legelsőnek szántam neki. Szükségem volt erre az időre, meg kellett értenem dolgokat, hogy folytatni tudjam. Az egészet öt fejezetre osztottam, ebből négy az őselemeket szimbolizálja, és az elsővel együtt egy pentagramot formáz. Ezután már adta magát a folytatás, beleszerettem a szereplőkbe, azt hiszem, leginkább abba, ahogy a barátságuk kialakult. Az életük egy végtelen történet.
Znagykati

Making of Az Álomdémon

Egészen fiatal korom óta érdekelt minden, ami ókori, misztikus és klasszikus ismeret. Emellett mindig is szerettem fantasykat és sci-fiket olvasni, mert nemcsak hogy egy képzeletbeli világba kalauzoltak el, de összekapcsolódtak az ókori ember világról alkotott gondolkodásával, ahol a természetfeletti élő és az emberek mindennapjainak a része.
Ilyet akartam írni én is. Azt akartam, hogy a főszereplőm, aki a mi világunkból származik, megtapasztaljon egy másik világot is, ahol számára minden furcsa, de muszáj beilleszkednie. Ő lett Redmond Harris, a harsány, gondtalan amerikai srác, aki mindent egy jó bulinak fog fel, és látszólag fegyelmezetlenül és különösebb felelősségvállalás nélkül csöppen bele emberi életekbe. Ő nem egy féreglyukba, vagy csillagkapuba lép bele, hanem démonként idézik meg egy másik világban, aminek az a legfőbb előnye, hogy ott szuperképességei vannak.
Amikor az Álomdémon története felötlött bennem, nyilvánvaló volt, hogy teremtenem kell egy olyan világot, ami természetközeli, és tele van tűzdelve mindenféle lényekkel. Könyvtárba jártam, tanulmányoztam az ősi egyiptomi hitvilágot, a görögöket, de valami olyasmit kerestem, ami nem ennyire népszerű az emberek körében. A Mitológiai enciklopédia olvasgatása végre elém tárta a balti mitológia csodálatos, fantáziadús világát. Máris láttam Perkunast, Gabis és Mildát élő emberekként, akiknek igyekeztem megtartani a mitológiai jellemzőiket, de felruháztam őket személyes gondjaikkal, életfeladatukkal és helyükkel Forrásföld életében. Feltétlenül tudni akartam erről a világról mindent, ezért időt és pénzt áldozva jegyzeteltem és fénymásolgattam, mire tekintélyes szakirodalom gyűlt össze a fiókomban. Szerencsére a gazdag balti hitvilág kifogyhatatlan tárházát nyújtja az érdekes karaktereknek, még mindig ezekből dolgozom, mikor a regénysorozat harmadik, majd pedig a negyedik részén dolgozom.
De a legfőbb nehézséget mégis az okozta, hogy összehangoljam az időeltéréseket a két világ között. Az Amerikában eltöltött egy hónap alatt 100 év telik el a Forrásföldön, így Red mindig új szereplőkkel találkozik. Ez eddig világos. Viszont a harmadik résztől kezdődően már nincs a 100 éves periodushoz kötve, ezért ki kellett filóznom, hogy tíz nap alatt csak 33 év telik el, egy nap alatt kb. három, és egy óra alatt kb. 50 nap. Matekból sosem voltam jó. Miért kell ez nekem??
Az első Álomdémon történet az, amit magánkiadásban megjelentettem A Démon címen. Nagyon boldog voltam, hogy végre a kezembe foghatom a művemet, és könyv formában másoknak is odaadhatom. Akkor már formálódott a második rész is, meg sok más új történet is, de kiadásba azóta nem fogtam. Több oka is van. Mondjuk, anyagi a legnyomósabb. 

Kinyomtatott könyvem és egy saját rajz Perkunasról

Making of Szomorú kékség

Mialatt a Szomorú kékség c. regényemet szerkesztettem minap, eszembe jutott a története, hogy hogyan írtam meg. Azt hiszem, sokak számára érdekes lehet, ha bepillantunk egy kicsit abba, hogyan dolgozom.
Az álmok nagy hatással vannak rám. Színes, elgondolkodtató, inspiráló álmaim vannak. Egy nyári reggel 2002-ben arra ébredtem fel, hogy egy komplex történetet álmodtam meg. A sztori egy hajón játszódott a nyílt tengeren, sok szereplő és konspiráció. Amint felkeltem, azonnal levázoltam egy papírfecnire, ami megmaradt bennem. Akkoriban még nem vezettem álomnaplót, de az íróasztalomon már halomban álltak a füzetek, gépelt novellák és írólapok, amikre folyton jegyzeteltem és rajzoltam. Mivel az egész történet a fejemben volt, nem hagyhattam csak úgy ott magában a jegyzetet, nyitottam egy spirálfüzetet, és elkezdtem írni. Ott kezdtem, hogy egy reggel emberek érkeznek a Viktoria hajóra, akiknek hirtelen összefonódik az élete. A sztori annyira vitt magával, hogy a következő négy napban nem foglalkoztam semmivel, csak az írással, amolyan napi 10 óra kézírással, hogy a végén már alig tudtam mozdítani a kezem, egy pohár víz felemelése is kihívás volt. De elkészült. Négy nap után két spirálfüzet telt be, és valahogy megnyugodtam.
Mondanom sem kell, érdekes látványt nyújtottam a füzet felé görnyedve, kivonva magam minden szociális érintkezésből. A szülők szerintem aggódva súgtak össze, hogy valami baj van a gyerekkel: "Menj be hozzá." "Nem, te menj be." "Én nem merek." "Vajon mit csinál?" De túlélték. Később kiderült, hogy mialatt nem voltam otthon, anyu lopva olvasta a füzetemet, mint egy besurranó tolvaj.
Ez a regényem lett kész a leggyorsabban, a többi mind sokkal több időt igényelt. Abban az időben még nem volt számítógépem, csak egy hatalmas kattogó, püffögő írógépem, amivel nagyon lassan lehetett haladni. A kézírás volt a leggyorsabb módja, hogy lávaként fortyogó gondolataimat minél hamarabb papírra vethessem. Később sikerült beütnöm Word-fájlba, majd hosszú időre eltettem, és máson dolgoztam. Most már olvasható a blogomon, remélem, jó szórakozást nyújt.
Znagykati