Valami egészen újba kezdtem. Az ötlet bevallom egy álom után jött, és novellát terveztem belőle, de kezd túlterebélyesedni a sztori, ezért még mindig nem tudom egyben közölni, csak egy részletet mutatok be belőle.
A sztori: Joyce felmond az előző munkahelyén, de rögtön utána egy új megbízást kap. Alex ötéves kómából ébredt fel arra, hogy eltelt a sok idő, legyengült a szervezete, és nem kíváncsi rá senki. Joyce feladata, hogy megtanítsa a fiút beszélni, pedig a háta közepére sem kívánja ezt a munkát most.
"Pontban kilenc órakor ott állt a Napfény Alapítvány Rehabilitációs Központ recepciójánál, és arra várt, hogy megkapja a belépőkártyáját. El sem hitte, hogy itt volt. Az agyát elfedő fagy alig engedte gondolkodni, mechanikusan cselekedett, mint ahogy azt az utóbbi tizenakárhány évben tette. Rutin. Jól berögzült, jókislányos rutin.
Chester barátságosan üdvözölte, és már megszokottnak számított a gőzölgő kávé a kezében.
– Tudtam, hogy viszontlátjuk még egymást – kacsintott humorosan a férfi.
Most inget hordott, de a szakadt farmerja ugyanaz volt, mint tegnap. Joyce nem látott jegygyűrűt a férfi kezén a bögre füle miatt, pedig kíváncsi volt rá, egyedül öltözik-e, vagy pedig az asszonynak mindegy, hogy megy el otthonról a doktor úr. Elhatározta, hogy kideríti majd még, van-e asszony, mert ez a Chester szimpatikus pasinak nézett ki. Kicsit csapzott, de melegszívű, elkötelezett orvos. És kinézetre sem rossz.
– Komolyan gondolkodtam azon, hogy visszamondjam – felelt Joyce őszintén.
Chester egy elégedett biccentéssel értékelte az őszinteségét.
– Vagyunk ezzel így néha. De mégis bejövünk. Szeretném bemutatni az igazgatónak, és néhány kollégának.
Az igazgató sem viselt öltönyt és nyakkendőt. A főápoló egy huszonéves magas srác volt hosszú raszta hajjal. Mindenki közvetlen és barátságos volt, mintha csak egy új rokont fogadtak volna a családba.
Chester körbe vezette Joyce-t az épületben, és az étkezőbe érve már messziről kiszúrták Alexet a kerekesszékben unatkozni.
– Alex! – intett Chester, amint közeledtek, és ezzel felkeltette a fiú érdeklődését.
A beesett arc feléjük fordult, és komor pillantás siklott Joyce-ra. Alex arca egyáltalán nem volt barátságos, dacosan felkapta az állát, ahogy feléjük fordult a székkel, és mélyen a nő szemébe vájta követelőző tekintetét. Mielőtt még Chester bemutathatta volna az új kollégát, morogva megszólalt.
– Apám küldte?
Chester rögtön elfelejtette, mit akart mondani, annyira meglepte a kérdés.
Joyce is meglepődött a hideg hanghordozáson, de ez a néhány szó, amit hallott, máris megmozgatta a fogaskerekeket az agyában. A fiú hangja karcos volt, mert évekig nem használta a hangszálait, a nyelve lusta, nem forgott úgy, mint ahogy az agy megkövetelte volna, és az állkapocs merev volt. Ezek miatt vált a beszéd morgóvá és nehezen érthetővé. Semmi olyan, amit ne kezelt volna már korábban.
– Nem – mondta Chester. – Ő itt a beszédterapeutád.
Alex dacosan összezárt szájjal végignézett előbb az idegen nőn, aztán a pszichológuson. Nem ezt várta, ezért a nő foglalkozása teljesen hidegen hagyta. Félresiklott a tekintete, és hitetlenkedve megrázta a fejét. Szinte sugárzott belőle az elégedetlenség és a frusztráció, és ez még görcsösebbé tette. Kapkodó ujjakkal elfordította a széket, de Chester közelebb lépett hozzá.
– Megígértem, hogy keresek valakit, aki foglalkozik veled.
Alex a fejét rázva hátat fordított neki, még a kezét is felemelte, hogy hátra terelje Chestert.
– Nem kell – motyogta ziháló mellkassal, és odagurult egy asztalhoz.
Joyce számára nyilvánvaló volt, hogy Alex képtelen volt kezelni saját dührohamait, mindent kontroll nélkül kiengedett magából, nem érdekelte, kit sért meg maga körül. Chester szerencsére nem bántódott meg, de Alex tovább őrölte magát elkeseredettségében, és csupán pillanatok választották el attól, hogy felordítson, és hisztérikus rohamban törjön ki. Alex rohama azonban más formát öltött. Az asztalra könyökölve összegörnyedt, és megadta magát a kétségbeesés elsöprő erejének. Elfehéredett, és remegve rádőlt az asztalra. Mire egy ápoló és egy másik beteg odaugrott volna, Alex kibukott a székből, és felakadt szemmel összecsuklott a földön.
– Nyugtatót! – intett Chester az egyik ápolónak, és letérdelt Alex mellé.
A fiú addig remegett az oldalán fekve, míg a nyugtató meg nem tette a hatását. Akkor Chester kibontotta görcsösen magához szorított karjait, és megsimogatta a vállát. Alex félig csukott szemmel bámulta valamerre egy sarokba. Valamit motyogott, Chester nagyon halkan felelt neki, de ez nem mosolyt, csak könnyeket csalt a fiú szemébe.
Joyce már nem emlékezett rá, ki fogta meg a karját, és vezette vissza a váróterembe. A fiú állapota ledöbbentette. Könyörtelenül tört fel benne az az érzés, hogy megijedt tőle. Tudta, mi volt a fiú baja. Őt is a hatalmába kerítette a fagy, és lebénította, és nem volt ura a saját érzéseinek. Csak a kétségbeesés létezett számára, hogy az apja nem akarja látni, és hogy gyenge. Joyce mindezt pontosan látta. Hiszen ettől akart menekülni az utóbbi években, és… és ilyenné vált saját maga is.
Ahogy a székben ült a színes magazinok mellett, az ő agyát is eluralta a fagy. A mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, de nem tett lépéseket, hogy lenyugtassa magát. Hagyta, hadd tépje szét a sajnálat.
Egy kávét raktak le mellé, és a jólnevelt Joyce egy tökéletes mosollyal megköszönte. De továbbra is nehéz volt itt ülni, és várni, hogy mikor múlik el ez a nyomasztó feszültség. Odakint esett az eső. Nem a legalkalmasabb idő a menekülésre. Várt.
Mire a kávét megitta, Chester is leült mellé. A férfi addigra már túltette magát az eseten, erősnek és nyugodtnak mutatkozott.
– Nem a legjobb kezdet – ismerte be őszintén.
– Ez gyakran előfordul vele? – kérdezte Joyce kissé tartva a választól.
– Nem mondhatnám. Bizalmatlan az új emberekkel. Még mindig benne van mélyen az az érzés, hogy menekülnie kell az ilyen helyekről. Még nem fogta fel, hogy itt törődni akarnak vele, nem pedig elrejteni a fiók mélyén.
Joyce sóhajtott, és lassú mozdulatokkal letette a bögrét. Már nem remegett a keze, és nem volt feszült. Egyfajta zsibbadt könnyedség vette át az uralmat fölötte. Egy olyan érzés kerítette hatalmába, hogy elbukott. Újra akarta kezdeni, de máris befuccsolt az egész.
– Akkor most mit tehetek? – kérdezte.
– Holnap próbáljuk meg megint – biccentett az orvos optimistán. – Most pihenje ki magát otthon."
No comments:
Post a Comment