Ez még mindig a regény eleje, Joyce-nak nagyon nehéz Alexszel foglalkoznia:
"Alex az ágyában feküdt. Félig ült, hátát az ágyrácsnak vetve roskadt a párnájára, és az egyik keze majdnem lelógott a matracról. Az arca nem árult el sokat a fejében járó gondolatokról, Joyce úgy gondolta, hogy ez a Xanax hatása volt. Fénytelen tekintettel meredt az ablakpárkányra, ahhoz sem volt kedve, hogy az ablakon bámuljon ki.
Joyce megállt az ajtóban. Nem bírt tovább menni. Ha valaki látta volna tegnap este, ugyanígy látta volna őt is kedvetlenül félrebillent fejjel kifelé bámulni az ablakon. A fájdalom. A nyomás a szíven. A köd az agyon. Ezeket mind Joyce is tapasztalta, és biztos volt benne, hogy Alex is ugyanezen ment keresztül most.
Hirtelen rájött, hogy ettől ijedt meg. Önmaga gyengeségét fedezte fel Alexben, és ezzel volt kénytelen szembenézni, mikor a közelében volt. Tudta, milyen elviselhetetlen a fagy, amikor megdermeszti a testét. Nincs belőle kiút. Egyszer már elfutott innen ez elől az érzés elől, és most is azt érezte, hogy nagyon közel áll hozzá, hogy megforduljon, és itt hagyjon mindent. Csak magát sebzi fel, ha továbbra is kiteszi magát a fagy marásának.
Alex lassan felé fordította a fejét, és ráemelte a tekintetét. Nem mondott semmit, de lehetett látni rajta, hogy még mindig azok az érzések marcangolják, amik szombat este. Végtelenül szomorú volt és magányos.
Egyikőjük sem szólt, ezért Alex feje visszaborult a vállára, és fáradtan becsukta a szemeit. Joyce tudta, hogy ha még egyszer elfut, az nemcsak Alex számára lesz végzetes, de ismét nézhet új munka után, maga alá teperi a kudarcélmény, és… eljön megint a fagy.
Megmozdította a testét, és belépett a szobába.
Alex nem mutatta semmi jelét, hogy várta volna, vagy hogy beszélgetni szeretne. Joyce megállt az ágya mellett, és Alex még csak fel sem nézett.
– Hogy vagy? – kérdezte Joyce.
Hülye kérdés, persze, hogy szarul, várta volna a választ Joyce, de Alex nem mondott semmit.
– Tíz óra van. Akarsz tanulni velem?
Alex kinyitotta a szemeit, de csak fáradtan merengett.
– Mi értelme van?
A gyenge hangot hallva láthatatlan fagy környékezte meg Joyce gyomrát és veséit. Minden erejére szüksége volt, hogy eltolja magától ezt az érzést.
– Tudom, mit érzel most – mondta. – Ez az a fázis, mikor elvész minden remény. Semminek nincs értelme, igaz?
Alex továbbra sem emelte fel a tekintetét az ágy szélétől magasabbra, pedig gyűltek a fejében a gondolatok.
– De van egy jó hírem. Nem fog örökké tartani, és holnap, mikor jobban leszel, azon fogsz keseregni, hogy hétfőn nem használtad ki a lehetőséget, hogy a beszédkészségedet fejleszd, és behozhatatlan hátrányba kerültél ezáltal.
Joyce odahúzta a széket közel a fiú ágya melletti szekrénykéhez, és kényelmesen leült. Alex szigorú arccal nézte, és dühösen felmordult.
– Mit csinálsz?
– Átvesszük, amit múlt héten tanultál – mondta Joyce.
– Semmi értelme – ingatta a fejét a fiú. – Úgysem jutok ki innen sosem.
– Azt még nem tudhatod.
– Most már nem akarok kijutni. Meggondoltam magam. Itt maradok.
Joyce magára erőltetett magabiztossága gyorsan szétoszlott, amint meglátta a reménytelenséget a fiú szemében. Körülnézett a sivár, fehérre festett szobában.
– Itt?
– Ne csináld ezt – mondta Alex fojtott hangon, és közben könnycseppek jelentek meg a szeme sarkában. Ezúttal a bánata legyőzte a dühét.
Joyce a füzetére nézett, amit még mindig nem nyitott ki, és felsóhajtott.
– Megkértél, hogy segítsek. Itt vagyok, segítek.
Mivel Alex rázni kezdte a fejét, hozzátette.
– Nekem sem könnyű itt lennem. Olyan vagyok, mint egy mágnes, magamhoz vonzom a félelmeidet, a bánatodat, és én is remegek tőlük. Én is elbújnék, és megfeledkeznék a világról. Én is szívesen elaludnék örökre, hogy ne kelljen reggel felkelnem.
Alex szeméből patakokban kezdtek folyni a könnyek, és egyre kényelmetlenebb lett alatta az ágy. Megfeszítette a karját, hogy feljebb üljön, de alig talált erőt magában hozzá. Az erőtlenség még jobban elkeserítette, ellazította a karjait, és elfordította a fejét a nőtől.
– Nem a rémálmok a legrosszabbak, hanem a reggel – folytatta Joyce. – A kiüresedett reggelek, mikor nem szól hozzád senki, mert mindenkit elüldöztél magad mellől, és amúgy is nyers és durva lennél velük. Az érzés, hogy ez a nap is üres lesz, mert nincs benned semmi… nem maradt semmi, amivel érdemes lenne megtölteni, csak a fájdalom, mert abból sok van, de az nem való semmire. Gyűlölöd magad, amiért csak fájdalom maradt benned, és semmi más. Gyűlölöd, hogy ide jutottál, de már késő…
Joyce torka előbb elszorult, aztán előbuggyantak a könnyei. Minden, amit mondott igaz volt, és ettől halkan felzokogott, és a tenyerébe temette az arcát.
Alexnek fogalma sem volt, miért hallgatott a nő olyan hosszan. A szeme sarkából nézett felé, és azt látta, hogy Joyce sírt. Sötét haja a homlokába hullott, eltakarva az arcát, de Alex nem tudta levenni a szemét róla. Nem tudta, hogyan, de ez a nő minden gondolatát kimondta. Vajon Joyce is érzett már ilyet? Egy ilyen okos, sikeres nő? Hogyan?"
No comments:
Post a Comment