Bonyolódnak az események, ahogy Alex meglátogatja az apját, de nem az a meleg szeretet fogadja, amire számított, csupán előítéletek.
"Szerencsére Philadelphia belvárosába nem kellett bemenniük, hamarosan csendes, erdős kertvárosi részbe értek, ahol széles utcák voltak, és a nagy házak egymástól távol helyezkedtek el. Alex már jól ismerte ezt a környéket, régi gyermekkori emlékeket idézett fel benne. Mégis most teljesen idegennek tűnt számára, egyik házban sem tudta volna megmondani, kik laktak. Modern, drága autók álltak a házak előtt, és minden kert tökéletesen nézett ki. Joyce csak hümmögött a gazdag környék láttán. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát a hatvan négyzetméteres lakásával ezek mellett az óriások mellett.
– Ez az – mondta Alex, és Joyce lassított.
Egy kilencvenes években épült modern ház előtt parkoltak le. A ház fehér volt nagy üvegfelületekkel, acélkorlátos erkélyekkel és dús növényzet ölelte körbe. Legalább három szintes lehetett, vagy a harmadik szint csak egy jókora hálószoba volt (akkora, mint Joyce lakása), ezt nehéz volt megállapítani az épület szabálytalan elrendezése miatt.
Joyce leállította az autót, és kikapcsolta a biztonsági övet.
– Itt vagyunk – nézett a fiúra.
Alex vegyes érzelmekkel nézte a házat, mint aki elbizonytalanodott. Aztán ő is kikapcsolata a biztonsági övet, és kiszállt az autóból. S alakban vezetett fel a felhajtó a házhoz tartozó kétajtós garázshoz, ami előtt egy Tesla állt. Alex alaposan végignézett az autón, és olyan érzése támadt, mintha a jövőbe érkezett volna. Joyce-ra pillantott, de nem tette fel a kérdését, tovább haladtak az ajtó felé. A nappali falát majdnem teljes egészében üvegfal borította, ezért szinte át lehetett látni az egész házon. Az előkertbe ültetett bokrok és pálmák diszkréten takarták a látvány az út felől, de ilyen közelről simán be lehetett látni egy család életébe. Pedig Joyce sejtette, hogy csupán egy lakója volt a háznak.
Alex felbicegett a néhány lépcsőfokon, aztán megállt az ajtó előtt. Kellemesen odasütött a nap, ezért kihasználta, és várt egy lélegzetvételnyi ideig. Felemelte a kezét, és bizonytalanul, röviden nyomta meg a csengőt, abban sem volt biztos, hogy meghallották bent. Vicces volt a saját házába becsengetni, már ettől is kényelmetlenül érezte magát. Már-már megnyomta volna a csengőt még egyszer, de az ajtó kitárult, és egy középkorú, elegáns nő nézett ki rajta.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte a nő félig nyitva ki az ajtót, készen állva, hogy akár a testével is védelmezi illetéktelen betolakodók ellen.
– Florence? – kérdezte Alex, és igyekezett nyugodt arcot erőltetni magára. – Nemrég beszéltünk telefonon, emlékszik rám?
A nő azon is meglepődött, hogy a melegítős srác honnan tudta a nevét, a telefonbeszélgetés említése pedig teljesen kizökkentette.
– Most beszélhetek Mr. Ryannel, kérem? – folytatta Alex.
– Kit jelenthetek be? – kérdezte a nő kötelességtudóan.
– Alex Ryan.
A nő arca nem árulta el, mire gondolt, de mindkét vendégnek olyan érzése támadt, mintha szkeptikusan fogadta volna a nevet.
– És Joyce Higgins, a Napsugár Alapítványtól – tette hozzá Joyce is.
– Egy pillanat, kérem – mondta a házvezetőnő, és becsukta az ajtót.
Alex azon kapta magát, hogy nem esett jól neki, hogy nem engedték be azonnal, de megtámasztotta magát a bottal, és várt. Biccentett Joyce felé, és a tekintetével felfedte a kamerákat, amik az ajtóra és a bejáróra irányultak. A ház ura látta őket az ajtó előtt állni, ezért tudta, mire számíthat. Joyce viszont egyelőre még nem tudta, ők mire számíthatnak odabent.
Öt perc is eltelhetett, mire megint kinyílt az ajtó, a házvezetőnő félreállt, és beengedte őket.
– Mr. Ryan a dolgozószobájában várja önöket – mondta a nő, és becsukta mögöttük az ajtót.
Joyce nem lepődött meg azon, hogy a ház belseje is fehér és üveg és acél volt. A tágas előtérből mindenfelé szétágaztak a helyiségek, és innen vezetett fel az acélkorlátos lépcső. Fehér márványpadló verte vissza a nap csillogását, és gazdag kristálycsillár lógott a magas mennyezetről. A sivár környezetet fehérre vagy szürkére festett szecessziós jellegű bútorok dobták fel és egy Modigliani festmény. Joyce kíváncsi lett volna, hogy eredeti volt-e. Egy pillantás nyílt a nappaliba, amit kárpitozott bútorok és színes párnák tettek otthonossá, és Joyce-nak volt egy olyan érzése, hogy a konyha és az étkezőben is hasonlóan a fehér, a márványkő és a rozsdamentes acél színek dominálnak. Kétségtelenül szép és tiszta volt minden, de Joyce ízlésének talán túl steril.
Alex is körülnézett, de ő inkább emlékeket keresve. A festmény meglepte, még neki is új volt, de minden más úgy maradt, ahogy emlékezett rá. Magától is odatalált volna a dolgozószobába, de hagyta, hogy a házvezetőnő vezesse oda őket. Jó benyomást akart kelteni, nem akarta lerohanni az apját. Meg időre is volt szüksége, hogy szokja, hogy újra itt van.
A ház sivárságával ellentétben a dolgozószoba zsúfoltnak tűnt könyvespolcokkal, fotelekkel és egy nagy mahagóni íróasztallal. Ez volt a ház legotthonosabb pontja, látni lehetett, hogy Mr. Ryan itt töltötte minden idejét. Takaros, fehérkeretes franciaajtó vezetett ki a hátsó kertre néző teraszra, amin szecessziós kovácsoltvas asztalka és székek álltak egy napernyő alatt. Minden kényelem biztosítva egy magányos író számára.
Az ajtóban Florence félreállt a vendégek elől, és csendben várakozott még néhány percet. A ház ura az íróasztal előtt állt, füstölgő szivart tartott a kezében, és ő is úgy nézett a vendégekre, mintha betolakodókra számítana, akik elronthatják a kedvét ebéd előtt. A férfi magas volt, mint Alex, és az ötvenes évei közepén járhatott. Alakja sportos és szikár volt, alig kopaszodott, ősz haját röviden hordta. Hideg fekete gombszeme volt és feszesen tartott szája, és egyik ujján pecsétgyűrű fityegett. Mint egy gazdag, magányos sznob, gondolta máris Joyce, de elrejtette a véleményét.
Amint Alex meglátta az apját, nem tudta levenni a szemét róla. Annak ellenére, hogy bántak egymással, mikor elváltak, most jó érzés volt látni őt. Elvégre az apja volt, összetartoztak. Szép emlékek is kötötték hozzá, nemcsak rosszak. Jó volt itt látni őt a kedvenc helyén, a dolgozószobában, ahol híres forgatókönyvei születtek, és a díjai is ott voltak a polcon. Több is, mint amire Alex emlékezett. Szerette sikeres apját, és bár ősz haján és az arcán meglátszott a kor, ez az ember az apja volt!
Alex pár lépést előre botorkált, hogy megmutassa magát. A lehetőségeihez mérten kihúzta magát, és megemelte az állát, hogy rendesen a férfi szemébe tudjon nézni. Mr. Ryan kezében leereszkedett a szivar, és szembefordult a fiúval. Bármilyen gondolatok is jártak a fejében korábban, most mind elfelejtette őket. Alaposan megnézte a fiú arcát, és a lábai akaratlanul is közelebb vitték hozzá.
– Szia, apa! – mondta Alex még mindig kissé feszengve.
Mr. Ryan megállt egy lépésre a fiútól, és elmerült a tekintetében. Alex legbelül szinte ujjongott, ahogy elérte a célját. Most, hogy itt állt előtte, nem tudta leplezni, hogy nem ismerte fel. Tudja, hogy ő az, tudja, hogy a fia él! Most kellene mindent kimondani, amit annyi év alatt nem tudtak, és elfelejteni minden nézeteltérést. Most visszakapják egymást!
Aztán Mr. Ryan pillantása tovább siklott a fiú melegítőjére és a botra a kezében.
– Nem vagy valami jó színben, Alex – nézett vissza a fiú arcába.
Alex meghökkent, amint a torkába ugrott a szíve egy pillanatra. A pillanat gyorsan elmúlt. Ismét a gőgös, végtelenül kritikus apa állt előtte, aki beesett ábrázata alapján megint leírta, és megbélyegezte. Drogos. Alex érezte, hogy az apja még most is úgy néz rá, mintha egy lecsúszott drogos lenne.
Kinyitotta a száját, de nem tudott mit mondani. Valójában nem volt mentsége, tényleg függő volt, de nem a saját akaratából. Ez a makacs öregember még mindig nem értette?
Szerencsére Joyce lépett oda mellé, hogy kisegítse.
– Engedje meg, hogy megmagyarázzam – mondta Mr. Ryannek. – A nevem Joyce Higgins, a Napsugár Alapítvány megbízásában, és Alex beszédterapeutája vagyok.
– Richard Ryan – fordult a férfi a nő felé, még kezet is rázott vele. – Tudja esetleg azonosítani magát?
Joyce-t nem lepte meg a kérdés, bár fölöslegesnek tartotta. Felmutatta a belépőkártyáját.
– Elnézést, de újságírók és önjelölt Alex Ryan hasonmások zaklatnak mostanában – mondta a férfi.
– Telefonon már beszélt dr. Ashcrofttal, aki Alexet kezeli, azt hiszem, ő elmesélte Alex helyzetét önnek.
– Igen. Nagyvonalakban.
Mialatt beszéltek, Alex hitetlenkedve bámulta az apját. Nem is őt nézte, hanem Joyce-t. Elfordult tőle! Alex nem tudta, mit gondoljon erről, de vegyes érzelmek tolultak fel benne. Itt állt az apja előtt, kilenc éve nem látták egymást, és alig vet rá egy pillantást? Alex tekintete a padlóra suhant. Mégis mit várt? Örömkönnyeket?
– Nem is örülsz, hogy látsz? – kérdezte, mire a nő és Mr. Ryan beszélgetése abbamaradt."
No comments:
Post a Comment