FELNŐTT
BARÁTNŐ
Hetvenen
akarnak felszállni a negyven férőhelyes buszra. Tülekedés, minden pénteken ez
van. Kivételes szerencse, hogy összefutok egy régi jó barátommal, nagyon régen
találkoztunk már, alig várom, hogy újra beszélgethessünk. Bármiről tudunk
beszélni, régi iskolás sztorikról, csajos dolgokról, ő az, aki mellett nem
unatkozik az ember egy hosszú út során.
Olyan ülésre huppanok, ami a többi
utassal szemben van, de legalább egymás mellett vagyunk.
- Jó a suli? – kérdezem izgatottan.
- Egész jó – bólint.
Elgondolkodva hallgatom, egy
pillanatra elkapom a tekintetét, úgy néz ki, még beszélni akar róla, de valaki
hangosan köhint mellette, és elfelejti, mit akart.
Rázkódás, a következő megállóban még
több ember nyomul fel.
- Mindig sokan vannak – bosszankodom.
Barátom helyesel, bár egy szót sem
mond, ez csak amolyan udvarias válaszféleség. „Igen, hallom, hogy hozzám
szóltál.”
Furcsán nézek magam elé. Teljesen más
dolgok járnak a fejében. Azt hittem, hogy örül, hogy találkozik velem, de most
egyáltalán nem érdeklem. Ha nem lenne itt ennyi ember, még dudorászna is.
Rosszul esik, ha mellőznek. Pláne egy
gyerekkori barát, akivel annyi mindent átéltünk. Igaz, hogy kétfelé ágazott a
sorsunk, de az nem lehet… az nem lehet, hogy nincs mondanivalónk egymás
számára. Elkeserít, ahogy én sem bírom megszólítani. Mi történt?
Azon kapom magam, hogy három sorral
előrébb engem néz egy srác, amint egy könnycseppet törlök le az arcomról. Nem
ismer, de mosolyogni próbál, viccesen igyekszik elhúzódni egy női táska elől,
és amint elmosolyodom, tekintete azt sugallja: „na látod, bármilyen nehéz
helyzetben meg lehet találni azt, ami felvidít.”
Gyötrelmes egy óra után leszállva a
buszról arcul csap a hideg. Ébredj, Kati! Minden elmúlik egyszer.
No comments:
Post a Comment