ÜLÉSREND
Tömeg
a buszon, fülledt nyári koradélután. Ez egy kis busz, jól be lehet látni, hogy
az éppen felszálló tíz-tizenkét ember már nem tud leülni, a botra támaszkodó
bácsi kétségbeesetten néz körbe, a húszévkörüli babakocsis anyuka is állni
kényszerül. Feszültség a levegőben.
A fiatal anyuka elégedetlenked
körbenéz, és hirtelen odaszól egy férfinek, hogy engedje már leülni szegény
öreget. A férfi épp a telefonból néz fel, gőze se volt, hogy sokan lettünk, az
öreg szabadkozik, hogy miatta nem kell.
- Felállna, kérem! – emeli fel a
hangját a lány egy katonatiszt tekintélyével, mire a férfi sűrű bocsánatkérések
között felpattan.
Az öreg végre leül, de a lány nem
nyugszik meg, egy másik nőt is felállít találomra, hogy egy néni is le tudjon
ülni. Az emberek egy szó nélkül engedelmeskednek, bár senkinek fogalma sincs,
ki az a lány.
A lány elégedetten áll a busz
közepén, de közben olyan képet vág, mintha a sok hülye most nagyon felidegesítette volna. Körbenéz hátul is. Ajaj,
érzem a vesztem, hogy nekem is mindjárt szednem kell a sátorfámat. Szerencsére
belül ülök az ablaknál, és a folyosón is állnak, nem lehet baj.
És most, megérzem a parancsoló
tekintetét rajtam, ahogy fölényesen végigmér, eldönti, hogy én állóképes utas
vagyok, más pedig nem... de nem szól.
A busz szuszog, a forgalom dübörög,
úgysem hallanám. Főleg, mert fülhallgatóval a fülemben nézek épp kifelé.
Miközben alig birom magamban tartani a mosolyomat. Én megúsztam.
No comments:
Post a Comment