Making of Az Álomdémon

Egészen fiatal korom óta érdekelt minden, ami ókori, misztikus és klasszikus ismeret. Emellett mindig is szerettem fantasykat és sci-fiket olvasni, mert nemcsak hogy egy képzeletbeli világba kalauzoltak el, de összekapcsolódtak az ókori ember világról alkotott gondolkodásával, ahol a természetfeletti élő és az emberek mindennapjainak a része.
Ilyet akartam írni én is. Azt akartam, hogy a főszereplőm, aki a mi világunkból származik, megtapasztaljon egy másik világot is, ahol számára minden furcsa, de muszáj beilleszkednie. Ő lett Redmond Harris, a harsány, gondtalan amerikai srác, aki mindent egy jó bulinak fog fel, és látszólag fegyelmezetlenül és különösebb felelősségvállalás nélkül csöppen bele emberi életekbe. Ő nem egy féreglyukba, vagy csillagkapuba lép bele, hanem démonként idézik meg egy másik világban, aminek az a legfőbb előnye, hogy ott szuperképességei vannak.
Amikor az Álomdémon története felötlött bennem, nyilvánvaló volt, hogy teremtenem kell egy olyan világot, ami természetközeli, és tele van tűzdelve mindenféle lényekkel. Könyvtárba jártam, tanulmányoztam az ősi egyiptomi hitvilágot, a görögöket, de valami olyasmit kerestem, ami nem ennyire népszerű az emberek körében. A Mitológiai enciklopédia olvasgatása végre elém tárta a balti mitológia csodálatos, fantáziadús világát. Máris láttam Perkunast, Gabis és Mildát élő emberekként, akiknek igyekeztem megtartani a mitológiai jellemzőiket, de felruháztam őket személyes gondjaikkal, életfeladatukkal és helyükkel Forrásföld életében. Feltétlenül tudni akartam erről a világról mindent, ezért időt és pénzt áldozva jegyzeteltem és fénymásolgattam, mire tekintélyes szakirodalom gyűlt össze a fiókomban. Szerencsére a gazdag balti hitvilág kifogyhatatlan tárházát nyújtja az érdekes karaktereknek, még mindig ezekből dolgozom, mikor a regénysorozat harmadik, majd pedig a negyedik részén dolgozom.
De a legfőbb nehézséget mégis az okozta, hogy összehangoljam az időeltéréseket a két világ között. Az Amerikában eltöltött egy hónap alatt 100 év telik el a Forrásföldön, így Red mindig új szereplőkkel találkozik. Ez eddig világos. Viszont a harmadik résztől kezdődően már nincs a 100 éves periodushoz kötve, ezért ki kellett filóznom, hogy tíz nap alatt csak 33 év telik el, egy nap alatt kb. három, és egy óra alatt kb. 50 nap. Matekból sosem voltam jó. Miért kell ez nekem??
Az első Álomdémon történet az, amit magánkiadásban megjelentettem A Démon címen. Nagyon boldog voltam, hogy végre a kezembe foghatom a művemet, és könyv formában másoknak is odaadhatom. Akkor már formálódott a második rész is, meg sok más új történet is, de kiadásba azóta nem fogtam. Több oka is van. Mondjuk, anyagi a legnyomósabb. 

Kinyomtatott könyvem és egy saját rajz Perkunasról

Making of Szomorú kékség

Mialatt a Szomorú kékség c. regényemet szerkesztettem minap, eszembe jutott a története, hogy hogyan írtam meg. Azt hiszem, sokak számára érdekes lehet, ha bepillantunk egy kicsit abba, hogyan dolgozom.
Az álmok nagy hatással vannak rám. Színes, elgondolkodtató, inspiráló álmaim vannak. Egy nyári reggel 2002-ben arra ébredtem fel, hogy egy komplex történetet álmodtam meg. A sztori egy hajón játszódott a nyílt tengeren, sok szereplő és konspiráció. Amint felkeltem, azonnal levázoltam egy papírfecnire, ami megmaradt bennem. Akkoriban még nem vezettem álomnaplót, de az íróasztalomon már halomban álltak a füzetek, gépelt novellák és írólapok, amikre folyton jegyzeteltem és rajzoltam. Mivel az egész történet a fejemben volt, nem hagyhattam csak úgy ott magában a jegyzetet, nyitottam egy spirálfüzetet, és elkezdtem írni. Ott kezdtem, hogy egy reggel emberek érkeznek a Viktoria hajóra, akiknek hirtelen összefonódik az élete. A sztori annyira vitt magával, hogy a következő négy napban nem foglalkoztam semmivel, csak az írással, amolyan napi 10 óra kézírással, hogy a végén már alig tudtam mozdítani a kezem, egy pohár víz felemelése is kihívás volt. De elkészült. Négy nap után két spirálfüzet telt be, és valahogy megnyugodtam.
Mondanom sem kell, érdekes látványt nyújtottam a füzet felé görnyedve, kivonva magam minden szociális érintkezésből. A szülők szerintem aggódva súgtak össze, hogy valami baj van a gyerekkel: "Menj be hozzá." "Nem, te menj be." "Én nem merek." "Vajon mit csinál?" De túlélték. Később kiderült, hogy mialatt nem voltam otthon, anyu lopva olvasta a füzetemet, mint egy besurranó tolvaj.
Ez a regényem lett kész a leggyorsabban, a többi mind sokkal több időt igényelt. Abban az időben még nem volt számítógépem, csak egy hatalmas kattogó, püffögő írógépem, amivel nagyon lassan lehetett haladni. A kézírás volt a leggyorsabb módja, hogy lávaként fortyogó gondolataimat minél hamarabb papírra vethessem. Később sikerült beütnöm Word-fájlba, majd hosszú időre eltettem, és máson dolgoztam. Most már olvasható a blogomon, remélem, jó szórakozást nyújt.
Znagykati

Újabb részlet Az Álomdémon 3.-ból

Mint már korábban említettem, Forrásföld történetét ott hagytam abba a 2. részben, hogy Perkunas eltűnt. Az alábbi részletben megtudhatjuk, hogyan és ki tervezte először Perkunas felkutatását, és meddig jutott. Természetesen Red is kiveszi a részét a kalandból (bár a végén már nem is olyan jó a kaland, mint aminek látszott - de itt még nem tartok).

  " – Patolius küldetése az életfeladatává vált, és nagy veszélyekkel kellett szembenéznie, mikor kilépett Nume falai közül, ezért szüksége volt a régi testőrségére. Mint tudjuk, egyenesen a Nór Birodalom felé vette az irányt, mivel Perkunas azon az országon keresztül távozott délre. Patolius azt feltételezte, hogy Perkunas vissztért blud ősei földjére messze délre, de a Nór Birodalomban nyomát vesztette. Legendákat, mendemondákat követett, viszont egyik sem vezetett a bludok földjére.

Itt egy pillanatra megállt, mert egy tekercset adtak a kezébe, amit széttekert, és egy pillantást vetett a további adatokra.

   –     Végül egy nór sámán szegődött mellé segítségül. A sámán ismerte Perkunas, a Fekete Lovag legendáját, és tudta, hogy a lovag végtelen vándorlásba kezdett, miután száműzték Forrásföldről. Talán a nyomára bukkant, talán már közel jártak, hogy megtalálják, de Patolius nór rablók fogságába esett, ezért a küldetése megrekedt. Egyedül maradt, a társai az életüket adták érte, és Patolius beteg volt, a végletekig kimerült. A nór sámán elmondása szerint egy alkalommal szökni próbált, de elfogták, és kivégezték.

Gyászos szünetet tartott. Minden szem a királynőre tévedt, így az enyém is.

   –  Patolius meghalt? – kérdeztem halkan, mert alig akartam elhinni.

   –  Igazán sajnálom, felség – mondta a doktor együttérzően. – A beszámolók mind erre utalnak.

   –  Tehát nem biztos! – próbáltam megkapaszkodni ebben a kis reménysugárban.

Ausra kihúzta magát, és próbált tárgyilagos maradni.

   –  Patolius évek óta nem adott hírt magáról, az a következtetés, hogy meghalt, elkerülhetetlen volt. A Nór Birodalom hatalmas, és ritkán lakott. Nemcsak utazók tűnnek el ott, bárki áldozatául eshet egy-egy területért folytatott harcnak.

   –  Sajnálom, Ausra – mondtam, mert igazán megesett rajta a szívem.

   –  A kutatásod, Paules – fordult a királynő a doktor felé. – Szeretnék hallani még többet.

   –  Igen, igen – gyűrögette dr. Berkeley a tekercseket. – Nos, a legutolsó részletre nem a levéltárban leltem. Egy hosszú, fárasztó nap után egy kocsmában kötöttem ki – higgyjétek el, nem holmi bűnös szenvedély vezetett oda, csupán kellett egy kis kikapcsolódás, egy kis beszélgetésre vágytam a helyiekkel. Nem volt könnyű, lassan fogadtak a bizalmukba, de volt eredménye, mert minduntalan felhozódott a legenda Patolius gyűrűiről. Messzi országokban járt utazók mesélték, hogy van egy falu, amelyikben maga Patolius herceg van eltemetve, és a sámán ujjain ott vannak a királyi pecsétgyűrűi. El sem hiszitek, mennyire megörültem, mikor kiderült, hogy ez a mese teljesen egyezik a kutatásaimmal is! A nór sámán eltemette a herceg testét, és hazavitte a történetét a falujába. Ezek szerint a herceg nem veszett el, megtalálhatjuk, és hazahozhatjuk, hogy tisztességes temetésben legyen része.

Mindenki elgondolkodott a hallottakon, én is.

   –  Hol van ez a falu? – kérdeztem. – Hogy hívják a sámánt? Továbbá mennyire megbízhatók ezek a források?

Dr. Berkeley elbizonytalanodni látszott, pedig nem ez volt a szándékom.

   –  Nos, a gyűrűket egybehangzóan hitelesen írták le.

   –  De ezek forrásföldiek voltak, akik ismerik Nume címerét, nem?

   –  Igen, de itt egy áruló herceg titkos küldetéséről van szó, miért kerítenének egy legendát köré?

   –  Nem tudom, de nekem valami itt nem stimmel – mondtam, és karba fontam a kezem, mert meggyőződésem volt, hogy akkor jobban tudok gondolkodni."

Részlet Az Álomdémon 3. részéből

Újabb részlet Az Álomdémon 3. részéből, mert most nagyon rajta vagyok.
Így érdemes tölteni a karácsonyi szezont, egy tea mellett plédbe burkolózva ülni a gép előtt, és alkotni.


"Még mindig gyanakodva szemléltem minden zugot, de úgy tűnt, a vámpírok még nem értek ide. Belebújtam egy másik pólóba, majd kinéztem az ablakon. Még mindig magasan állt a nap, hogy is várhatom, hogy előbújnak ezek a lények. Addig biztos nem, míg be nem esteledik.

Megfordultam, és visszamentem Claire-hez.

    –  Most ez lehet, furcsán fog hangzani, de azonnal el kell menned a városból.

Sejtettem, hogy a lány lehidal. Ekkor vettem észre, hogy a nappaliban mindenhol ott feküdtek az egyetemi jegyzetei, mindenféle unalmas könyvek, egy bögre kávé, ami azt jelezte, hogy belevetette magát a tanulásba.

   –  Tessék? – hangzott a remegő válasz.

   –  A barátod… a barátunk nagyon rossz társaságba keveredett. Te is veszélyben vagy emiatt. Még van pár óránk, hogy eldöntsük, kinél húzhatod meg magad, de szeretném, ha elkezdenél csomagolni.

   –  Dave?

A kérdés fájdalmasabban ért, mint gondoltam. Hogy is magyarázzam el neki, hogy Dave már nem él?

Inkább elfordultam tőle, és a szobájába mentem.

   –  Elő a bőröndökkel! – intettem neki, de persze a szobájában már nem ismertem ki magam. – Hol vanak?

   –  Miről beszélsz, Red? – toporgott Claire a sarkamban. – Csak most kezdődik a tanulás. Hamarosan órákat fogok adni egy iskolában. És Dave-vel is most alakul ki valami…

   –  Ennek mind vége! – jelentettem ki a kelleténél keményebben, pedig nem így akartam, de fel kellett, hogy fogja, komoly dolgokról van szó. – Nem maradhatsz itt, mert itt veszélyben vagy. És ha megtalálnak, többé nem lesz gondod tanulásra, meg mozibajárásra, meg kávézóba járásra…

   –  Kik?

Csípőre tettem a kezem, hogy gondolkodjak, és hogy lenyugtassam magam.

   –  Dave megváltozott – magyaráztam visszafogottabban. – Nem fogsz ráismerni, ha újra látod. Rossz társaságba keveredett, és most már teljesen más dolgokban hisz, mint eddig.

   –  Valamiféle alvilágról beszélsz? – rémült meg a lány. – Drog?

   –  Olyasmi, de attól rosszabb.

   –  Maffia?

   –  Nem. Szóval… Jobb, ha úgy magyarázom, hogy Dave azt hiszi magáról, hogy vámpír.

Claire elkerekedett szemmel hallgatta.

   –  Van ennek valami köze a bárhoz, ahová minden este eljár?

   –  Nagyon is sok. Mesélt neked erről?

   –  Rengeteget! – hüledezett a lány. – Azt mondta, bármire kész, hogy befusson végre.

Odaléptem a lányhoz, és megragadtam a vállát. Hirtelen nem tudtam, hogy magamhoz öleljem, vagy megrázzam, hogy lásson végre tisztán.

   –  Ez az egész csak álca. Olyanokat keresnek, mint Dave, behálózzák, hamis álomba ringatják, aztán magukhoz láncolják, és kivégzik.

   –  Micsoda? – pislogott a lány.

   –  Claire, nagy az esély rá, hogy Dave halott.

   –  Micsoda!!

A lány teljesen összezavarodott. Bevallom, én is. Azonban ez nem akadályozott meg abban, hogy ne halljuk meg, hogy a nappaliban feltornyozott iratai surrogva a szőnyegre borulnak.

Mindketten kinéztünk a nappaliba. Nemcsak a nyitott erkélyajtó miatt repdeső függönyt láttuk meg, de azt a három fickót is, akik ott álltak középen, és minket néztek."