Szokott még valaki olvasni? Ezen az oldalon található minden, amit írok, a világok, amik bennem élnek. Ingyenes. Csak olvass!
Javítva, bővítve, összefésülve íme, A hívó novellasorozat összes része időrendi sorrendben.
A sztori: Sekq faluját idegen katonák dúlják fel, egy hajszálon múlott, hogy ő is túlélte. Két választása maradt, vagy ősei földjén él tovább, és végignézi a pusztulásukat, vagy az idegen katonák országába, Andúniába vándorol, hogy ott kezdjen új életet. Mindkét választáson az élete múlhat.
Új év, új ötletek. Amiből rengeteg van. Még be sem fejeztem a regényemet (már nem sok van hátra), de meg kellett írnom ezt a novellát. A hívó történetekben időnként nagy időugrások vannak, ezért bele tudtam illeszteni ezt a történetet is.
A hívó barátai egy tizenhét éves fiú különös barátságát meséli el egy kováccsal és egy boszorkánnyal.
Még mindig A fagy c. írásomon dolgozom. Kissé elhúzódik, mert volt egy-két hoppáré, de lassan visszatérek rá, mert már nem sok van belőle. Mindig jó közeledni valaminek a vége felé, és aztán lezárni valami jó konklúzióval.
Ez a részlet még a történet közepéről való, és egy borzasztó per üti fel a fejét, ami Alexet is érinti. Mélyen.
"Hétfő reggel mereven kelt, mint egy fadarab. Semmi másra nem vágyott, mint a reggeli fél liter kávéjára, és egy csendes irodára, ahol egy szusszanásnyi idő alatt összeszedi magát, és nekihajthat a hétnek. Ezzel szemben Nicole rémült tekintete várta a recepciónál.
– Minden rendben? Ramatyul nézel ki – nézett végig rajta a nő.
– Ennyire? – kérdezett vissza Chester zavartan.
Több szó nem is esett a férfi kinézetéről, mert Chester észrevette a nő kezében az újságot. Nicole kihajtotta neki a főoldalt, és Chester felkiáltott.
– Mi van?!
Vastag szalagcím jelezte a véres valóságot: Holtan találták a Blake per koronatanúját. Chester csak futólag suhant végig a cikken, aztán az irodájába sietett, és bekapcsolta a tévét. A hír igaz volt, ugyan más gazdasági eseményekről is beszéltek, de a képernyő alján is ott futott a megdöbbentő esemény: a per koronatanúja halott.
Nicole utánament, és becsukta maguk mögött az ajtót, hogy csendben beszélhessenek.
– Reggel hallottam az autóban, aztán láttam az újságban – mondta kissé remegő hangon.
Chesternek kellett néhány perc, míg az állát dörzsölve összeszedte a gondolatait.
– Furcsa véletlen – morogta. – Mintha Blake keze lenne benne.
– A rendőrség azt nyilatkozta, nem találtak bizonyítékot idegenkezűségre. Különben Blake máris rács mögött lenne.
Chester bekapcsolta a számítógépét, és néhány perc múlva már a világháló híreit nézegették. A férfi csak még idegesebb lett tőle, nyögve vetette hátra magát a székében.
– Ejteni fogják a vádakat, igaz? – kérdezte ijedten Nicole.
A cikkek szerint a koronatanú egy régi alkalmazott volt, és vasárnap reggel az ágyában találtak rá, valószínűleg szívmegállása volt álmában. Hogy mit tudott, az egyelőre rejtély volt, de a vád által ígért fordulat elmaradni látszott.
– Ha ilyen tempóban fogynak a szemtanúk, nem csoda – ingatta a fejét csalódottan.
– És Alex? – kérdezte a nő, de hamar megbánta, mert saját maga is megijedt attól, ami eszébe jutott.
– Joyce-nak van egy vad ötlete – mondta a férfi. – Szombaton beszéltem vele, és… én is egyetértek vele.
– Csak nem?
– De igen. Felfedjük Alexet a rendőrség előtt. Tanúskodnia kell.
Nicole megpróbálta racionálisan átgondolni a felvetést, de győzött az anyai aggodalma.
– Ki akarod tenni őt ennek? Az élete is veszélybe kerülhet.
– Nem teszem ki ennek, ha ő nem egyezik bele. De be kell látnunk, hogy nincs más megoldás.
Nicole elfordult, és a legközelebbi fotelhez sétált. Le kellett ülnie.
– Nem fogja kibírni – mondta ki legmélyebb aggodalmát.
– Túl keveset gondolsz róla – felelt gyorsan Chester, és felállt az íróasztala mögül. – Elmondom neki, hogy halad a per, aztán majd meglátjuk, mit válaszol.
Nicole nem értett vele egyet, az arca ezt árulta el, de nem ellenkezett. Chester kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. A betegek részlege felé indult volna, de váratlanul megtorpant. Joyce állt a folyosó másik végén, még táskával a vállán, autókulccsal a kezében, mivel most érkezett. Chester rögtön szembefordult a nővel. Valósággal feltöltődött attól, hogy Joyce velük volt. Az arcán azt látta, hogy remegett, mint a nyárfalevél, de erőt vett magán, és bejött. Csak elismerést érdemelt ez a nő.
– Láttad a híreket? – kérdezte Joyce félve.
– Igen – mondta Chester, és közelebb ment a nőhöz.
– Hogy fogod elmondani neki?
Chester halványan elmosolyodott.
– Segítesz?
Joyce nagy levegőt vett, és kihúzta magát. Csak ekkor vette észre, hogy eddig milyen görnyedten és erőtlenül állt.
– Alex az egyetlen paciensem jelenleg. Mi másért vagyok itt, szerinted?
A kávé életmentőnek bizonyult, Joyce és Chester is magához tért tőle.Egy csendes sarokban ültek a könyvespolc mellett. Senki nem zavarta őket, a reggel még csendes volt. Csak a recepciós lány látott rájuk, de ő sem hallhatta, miről beszélgettek, ideális hely volt ahhoz, hogy Joyce beszámoljon a hétvégi találkozásáról a szüleivel.
– Ezért nem hívtalak át – mondta végül. – Eléggé magam alatt voltam.
– Teljesen megértem – felelte Chester. – Az én hétvégém sem volt jobb, sajnos.
Joyce megpróbált olvasni a férfi arckifejezéséből, de Chester szokás szerint egy kölykös mosollyal leplezte belső világát. Joyce szeretett volna többet megtudni ennek a fickónak a magánéletéről, és máris bűntudata támadt, amiért hétvégén nem találkoztak. Van még idő, emlékeztette magát, minek siettetni nehezen kimondható dolgokat?
Bólintott, mintha Chester kimondatlan tartózkodására válaszolt volna, és két kézzel ölelgette a kávésbögrét.
– Apám úgy néz ki, ártatlan. Legalábbis azt próbálja elhitetni velem, hogy az én oldalamon áll. De attól még mindig egy politikus, azt mondja, amit hallani szeretnék.
– Nem lehet könnyű neked most – csóválta a fejét Chester.
– Ha felmentik Blake-et, az azt jelenti, hogy anyám nyer – váltott komolyabb témára Joyce. – Nem engedhetem, hogy ő nyerjen és az ő ódivatú, nyárspolgári elvei. Blake egy vírus, nem szabadulhat rá megint a világra!
– Egyetértek – mondta Chester a bögréjébe bámulva. – Elárulnám a szakmámat, ha nem tennék semmit ellene.
Elnémultak, és egy ideig csendben ültek egymással szemben. Aztán Chester felemelte a tekintetét, és addig nézte Joyce arcát, míg a nő is felnézett rá. Egymás szeméből próbálták kiolvasni a gondolataikat, de nem voltak biztosak benne, hogy valóban azt találták, amire gondoltak, hogy találtak. Joyce úgy látta, hogy a férfi csillogó szemmel vágyott rá, és Chester azt látta, hogy a nő hevesen dobogó szívvel epekedett utána. A hely most nem volt alkalmas arra, hogy ezt megtárgyalhassák.
– Nézzük meg a hírműsort! – javasolta Chester, és felálltak.
A férfi nem sietett előre, megvárta, míg Joyce felzárkózott mellé. Vállt vállnak vetve mentek végig a folyosón, mint két párbajhős egy westernfilmben. A párbaj, ami előttük állt mindkettőjüket igényelte, ezért ez szorosan összekötötte őket. Chester irodája előtt Nicole és Cindy is csatlakozott hozzájuk, és félkörben állva mindannyian a tévé képernyőjére meredtek.
A műsorvezetők is izgatottan várták a fejleményeket, mivel a bíróság mai ülése szokatlanul rövidnek bizonyult. A délelőtti napsütésben álló riporter izgatottan beszélni kezdett.
– A koronatanú váratlan halála sokkolta nemcsak a védelmet, de a bírót is. McKenzie bíró úgy tervezte, hogy a mai nap folyamán meghallgatjuk a vád és a védelem beszédeit, de a vád még egy nap haladékot kapott. Hihetetlen feszültségnek voltunk a szemtanúi a teremben, és ennek még nincs vége, az ügyész egy perccel előbb kijelentette, még mindig van remény, hogy megkíséreljük a lehetetlent, és perdöntő bizonyítékkal álljunk elő.
A stúdió még tovább faggatta a riportert, de Chester levette a hangerőt. A jelenlévők egymásra néztek.
– Csupán egy nap – sziszegte Chester a fogai közt elégedetlenül.
– Alexnek nem lesz több esélye – erősítette meg Cindy is a többség véleményét.
Nicole nem mondott semmit, de úgy nézett Chesterre, hogy a tekintete elárulta a nézetét a helyzetről. Alex nem bírná ki a nyilvános szereplést.
Joyce-ra néztek. Nyomasztó volt a sok tekintet, ezért Joyce a karórájára pillantott. Már majdnem tizenegy óra volt.
– Késésben vagyok – mondta színtelen hangon, majd elfordult, és magukra hagyta a társaságot."
Bonyolódnak az események, ahogy Alex meglátogatja az apját, de nem az a meleg szeretet fogadja, amire számított, csupán előítéletek.
"Szerencsére Philadelphia belvárosába nem kellett bemenniük, hamarosan csendes, erdős kertvárosi részbe értek, ahol széles utcák voltak, és a nagy házak egymástól távol helyezkedtek el. Alex már jól ismerte ezt a környéket, régi gyermekkori emlékeket idézett fel benne. Mégis most teljesen idegennek tűnt számára, egyik házban sem tudta volna megmondani, kik laktak. Modern, drága autók álltak a házak előtt, és minden kert tökéletesen nézett ki. Joyce csak hümmögött a gazdag környék láttán. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát a hatvan négyzetméteres lakásával ezek mellett az óriások mellett.
– Ez az – mondta Alex, és Joyce lassított.
Egy kilencvenes években épült modern ház előtt parkoltak le. A ház fehér volt nagy üvegfelületekkel, acélkorlátos erkélyekkel és dús növényzet ölelte körbe. Legalább három szintes lehetett, vagy a harmadik szint csak egy jókora hálószoba volt (akkora, mint Joyce lakása), ezt nehéz volt megállapítani az épület szabálytalan elrendezése miatt.
Joyce leállította az autót, és kikapcsolta a biztonsági övet.
– Itt vagyunk – nézett a fiúra.
Alex vegyes érzelmekkel nézte a házat, mint aki elbizonytalanodott. Aztán ő is kikapcsolata a biztonsági övet, és kiszállt az autóból. S alakban vezetett fel a felhajtó a házhoz tartozó kétajtós garázshoz, ami előtt egy Tesla állt. Alex alaposan végignézett az autón, és olyan érzése támadt, mintha a jövőbe érkezett volna. Joyce-ra pillantott, de nem tette fel a kérdését, tovább haladtak az ajtó felé. A nappali falát majdnem teljes egészében üvegfal borította, ezért szinte át lehetett látni az egész házon. Az előkertbe ültetett bokrok és pálmák diszkréten takarták a látvány az út felől, de ilyen közelről simán be lehetett látni egy család életébe. Pedig Joyce sejtette, hogy csupán egy lakója volt a háznak.
Alex felbicegett a néhány lépcsőfokon, aztán megállt az ajtó előtt. Kellemesen odasütött a nap, ezért kihasználta, és várt egy lélegzetvételnyi ideig. Felemelte a kezét, és bizonytalanul, röviden nyomta meg a csengőt, abban sem volt biztos, hogy meghallották bent. Vicces volt a saját házába becsengetni, már ettől is kényelmetlenül érezte magát. Már-már megnyomta volna a csengőt még egyszer, de az ajtó kitárult, és egy középkorú, elegáns nő nézett ki rajta.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte a nő félig nyitva ki az ajtót, készen állva, hogy akár a testével is védelmezi illetéktelen betolakodók ellen.
– Florence? – kérdezte Alex, és igyekezett nyugodt arcot erőltetni magára. – Nemrég beszéltünk telefonon, emlékszik rám?
A nő azon is meglepődött, hogy a melegítős srác honnan tudta a nevét, a telefonbeszélgetés említése pedig teljesen kizökkentette.
– Most beszélhetek Mr. Ryannel, kérem? – folytatta Alex.
– Kit jelenthetek be? – kérdezte a nő kötelességtudóan.
– Alex Ryan.
A nő arca nem árulta el, mire gondolt, de mindkét vendégnek olyan érzése támadt, mintha szkeptikusan fogadta volna a nevet.
– És Joyce Higgins, a Napsugár Alapítványtól – tette hozzá Joyce is.
– Egy pillanat, kérem – mondta a házvezetőnő, és becsukta az ajtót.
Alex azon kapta magát, hogy nem esett jól neki, hogy nem engedték be azonnal, de megtámasztotta magát a bottal, és várt. Biccentett Joyce felé, és a tekintetével felfedte a kamerákat, amik az ajtóra és a bejáróra irányultak. A ház ura látta őket az ajtó előtt állni, ezért tudta, mire számíthat. Joyce viszont egyelőre még nem tudta, ők mire számíthatnak odabent.
Öt perc is eltelhetett, mire megint kinyílt az ajtó, a házvezetőnő félreállt, és beengedte őket.
– Mr. Ryan a dolgozószobájában várja önöket – mondta a nő, és becsukta mögöttük az ajtót.
Joyce nem lepődött meg azon, hogy a ház belseje is fehér és üveg és acél volt. A tágas előtérből mindenfelé szétágaztak a helyiségek, és innen vezetett fel az acélkorlátos lépcső. Fehér márványpadló verte vissza a nap csillogását, és gazdag kristálycsillár lógott a magas mennyezetről. A sivár környezetet fehérre vagy szürkére festett szecessziós jellegű bútorok dobták fel és egy Modigliani festmény. Joyce kíváncsi lett volna, hogy eredeti volt-e. Egy pillantás nyílt a nappaliba, amit kárpitozott bútorok és színes párnák tettek otthonossá, és Joyce-nak volt egy olyan érzése, hogy a konyha és az étkezőben is hasonlóan a fehér, a márványkő és a rozsdamentes acél színek dominálnak. Kétségtelenül szép és tiszta volt minden, de Joyce ízlésének talán túl steril.
Alex is körülnézett, de ő inkább emlékeket keresve. A festmény meglepte, még neki is új volt, de minden más úgy maradt, ahogy emlékezett rá. Magától is odatalált volna a dolgozószobába, de hagyta, hogy a házvezetőnő vezesse oda őket. Jó benyomást akart kelteni, nem akarta lerohanni az apját. Meg időre is volt szüksége, hogy szokja, hogy újra itt van.
A ház sivárságával ellentétben a dolgozószoba zsúfoltnak tűnt könyvespolcokkal, fotelekkel és egy nagy mahagóni íróasztallal. Ez volt a ház legotthonosabb pontja, látni lehetett, hogy Mr. Ryan itt töltötte minden idejét. Takaros, fehérkeretes franciaajtó vezetett ki a hátsó kertre néző teraszra, amin szecessziós kovácsoltvas asztalka és székek álltak egy napernyő alatt. Minden kényelem biztosítva egy magányos író számára.
Az ajtóban Florence félreállt a vendégek elől, és csendben várakozott még néhány percet. A ház ura az íróasztal előtt állt, füstölgő szivart tartott a kezében, és ő is úgy nézett a vendégekre, mintha betolakodókra számítana, akik elronthatják a kedvét ebéd előtt. A férfi magas volt, mint Alex, és az ötvenes évei közepén járhatott. Alakja sportos és szikár volt, alig kopaszodott, ősz haját röviden hordta. Hideg fekete gombszeme volt és feszesen tartott szája, és egyik ujján pecsétgyűrű fityegett. Mint egy gazdag, magányos sznob, gondolta máris Joyce, de elrejtette a véleményét.
Amint Alex meglátta az apját, nem tudta levenni a szemét róla. Annak ellenére, hogy bántak egymással, mikor elváltak, most jó érzés volt látni őt. Elvégre az apja volt, összetartoztak. Szép emlékek is kötötték hozzá, nemcsak rosszak. Jó volt itt látni őt a kedvenc helyén, a dolgozószobában, ahol híres forgatókönyvei születtek, és a díjai is ott voltak a polcon. Több is, mint amire Alex emlékezett. Szerette sikeres apját, és bár ősz haján és az arcán meglátszott a kor, ez az ember az apja volt!
Alex pár lépést előre botorkált, hogy megmutassa magát. A lehetőségeihez mérten kihúzta magát, és megemelte az állát, hogy rendesen a férfi szemébe tudjon nézni. Mr. Ryan kezében leereszkedett a szivar, és szembefordult a fiúval. Bármilyen gondolatok is jártak a fejében korábban, most mind elfelejtette őket. Alaposan megnézte a fiú arcát, és a lábai akaratlanul is közelebb vitték hozzá.
– Szia, apa! – mondta Alex még mindig kissé feszengve.
Mr. Ryan megállt egy lépésre a fiútól, és elmerült a tekintetében. Alex legbelül szinte ujjongott, ahogy elérte a célját. Most, hogy itt állt előtte, nem tudta leplezni, hogy nem ismerte fel. Tudja, hogy ő az, tudja, hogy a fia él! Most kellene mindent kimondani, amit annyi év alatt nem tudtak, és elfelejteni minden nézeteltérést. Most visszakapják egymást!
Aztán Mr. Ryan pillantása tovább siklott a fiú melegítőjére és a botra a kezében.
– Nem vagy valami jó színben, Alex – nézett vissza a fiú arcába.
Alex meghökkent, amint a torkába ugrott a szíve egy pillanatra. A pillanat gyorsan elmúlt. Ismét a gőgös, végtelenül kritikus apa állt előtte, aki beesett ábrázata alapján megint leírta, és megbélyegezte. Drogos. Alex érezte, hogy az apja még most is úgy néz rá, mintha egy lecsúszott drogos lenne.
Kinyitotta a száját, de nem tudott mit mondani. Valójában nem volt mentsége, tényleg függő volt, de nem a saját akaratából. Ez a makacs öregember még mindig nem értette?
Szerencsére Joyce lépett oda mellé, hogy kisegítse.
– Engedje meg, hogy megmagyarázzam – mondta Mr. Ryannek. – A nevem Joyce Higgins, a Napsugár Alapítvány megbízásában, és Alex beszédterapeutája vagyok.
– Richard Ryan – fordult a férfi a nő felé, még kezet is rázott vele. – Tudja esetleg azonosítani magát?
Joyce-t nem lepte meg a kérdés, bár fölöslegesnek tartotta. Felmutatta a belépőkártyáját.
– Elnézést, de újságírók és önjelölt Alex Ryan hasonmások zaklatnak mostanában – mondta a férfi.
– Telefonon már beszélt dr. Ashcrofttal, aki Alexet kezeli, azt hiszem, ő elmesélte Alex helyzetét önnek.
– Igen. Nagyvonalakban.
Mialatt beszéltek, Alex hitetlenkedve bámulta az apját. Nem is őt nézte, hanem Joyce-t. Elfordult tőle! Alex nem tudta, mit gondoljon erről, de vegyes érzelmek tolultak fel benne. Itt állt az apja előtt, kilenc éve nem látták egymást, és alig vet rá egy pillantást? Alex tekintete a padlóra suhant. Mégis mit várt? Örömkönnyeket?
– Nem is örülsz, hogy látsz? – kérdezte, mire a nő és Mr. Ryan beszélgetése abbamaradt."
Ez még mindig a regény eleje, Joyce-nak nagyon nehéz Alexszel foglalkoznia:
"Alex az ágyában feküdt. Félig ült, hátát az ágyrácsnak vetve roskadt a párnájára, és az egyik keze majdnem lelógott a matracról. Az arca nem árult el sokat a fejében járó gondolatokról, Joyce úgy gondolta, hogy ez a Xanax hatása volt. Fénytelen tekintettel meredt az ablakpárkányra, ahhoz sem volt kedve, hogy az ablakon bámuljon ki.
Joyce megállt az ajtóban. Nem bírt tovább menni. Ha valaki látta volna tegnap este, ugyanígy látta volna őt is kedvetlenül félrebillent fejjel kifelé bámulni az ablakon. A fájdalom. A nyomás a szíven. A köd az agyon. Ezeket mind Joyce is tapasztalta, és biztos volt benne, hogy Alex is ugyanezen ment keresztül most.
Hirtelen rájött, hogy ettől ijedt meg. Önmaga gyengeségét fedezte fel Alexben, és ezzel volt kénytelen szembenézni, mikor a közelében volt. Tudta, milyen elviselhetetlen a fagy, amikor megdermeszti a testét. Nincs belőle kiút. Egyszer már elfutott innen ez elől az érzés elől, és most is azt érezte, hogy nagyon közel áll hozzá, hogy megforduljon, és itt hagyjon mindent. Csak magát sebzi fel, ha továbbra is kiteszi magát a fagy marásának.
Alex lassan felé fordította a fejét, és ráemelte a tekintetét. Nem mondott semmit, de lehetett látni rajta, hogy még mindig azok az érzések marcangolják, amik szombat este. Végtelenül szomorú volt és magányos.
Egyikőjük sem szólt, ezért Alex feje visszaborult a vállára, és fáradtan becsukta a szemeit. Joyce tudta, hogy ha még egyszer elfut, az nemcsak Alex számára lesz végzetes, de ismét nézhet új munka után, maga alá teperi a kudarcélmény, és… eljön megint a fagy.
Megmozdította a testét, és belépett a szobába.
Alex nem mutatta semmi jelét, hogy várta volna, vagy hogy beszélgetni szeretne. Joyce megállt az ágya mellett, és Alex még csak fel sem nézett.
– Hogy vagy? – kérdezte Joyce.
Hülye kérdés, persze, hogy szarul, várta volna a választ Joyce, de Alex nem mondott semmit.
– Tíz óra van. Akarsz tanulni velem?
Alex kinyitotta a szemeit, de csak fáradtan merengett.
– Mi értelme van?
A gyenge hangot hallva láthatatlan fagy környékezte meg Joyce gyomrát és veséit. Minden erejére szüksége volt, hogy eltolja magától ezt az érzést.
– Tudom, mit érzel most – mondta. – Ez az a fázis, mikor elvész minden remény. Semminek nincs értelme, igaz?
Alex továbbra sem emelte fel a tekintetét az ágy szélétől magasabbra, pedig gyűltek a fejében a gondolatok.
– De van egy jó hírem. Nem fog örökké tartani, és holnap, mikor jobban leszel, azon fogsz keseregni, hogy hétfőn nem használtad ki a lehetőséget, hogy a beszédkészségedet fejleszd, és behozhatatlan hátrányba kerültél ezáltal.
Joyce odahúzta a széket közel a fiú ágya melletti szekrénykéhez, és kényelmesen leült. Alex szigorú arccal nézte, és dühösen felmordult.
– Mit csinálsz?
– Átvesszük, amit múlt héten tanultál – mondta Joyce.
– Semmi értelme – ingatta a fejét a fiú. – Úgysem jutok ki innen sosem.
– Azt még nem tudhatod.
– Most már nem akarok kijutni. Meggondoltam magam. Itt maradok.
Joyce magára erőltetett magabiztossága gyorsan szétoszlott, amint meglátta a reménytelenséget a fiú szemében. Körülnézett a sivár, fehérre festett szobában.
– Itt?
– Ne csináld ezt – mondta Alex fojtott hangon, és közben könnycseppek jelentek meg a szeme sarkában. Ezúttal a bánata legyőzte a dühét.
Joyce a füzetére nézett, amit még mindig nem nyitott ki, és felsóhajtott.
– Megkértél, hogy segítsek. Itt vagyok, segítek.
Mivel Alex rázni kezdte a fejét, hozzátette.
– Nekem sem könnyű itt lennem. Olyan vagyok, mint egy mágnes, magamhoz vonzom a félelmeidet, a bánatodat, és én is remegek tőlük. Én is elbújnék, és megfeledkeznék a világról. Én is szívesen elaludnék örökre, hogy ne kelljen reggel felkelnem.
Alex szeméből patakokban kezdtek folyni a könnyek, és egyre kényelmetlenebb lett alatta az ágy. Megfeszítette a karját, hogy feljebb üljön, de alig talált erőt magában hozzá. Az erőtlenség még jobban elkeserítette, ellazította a karjait, és elfordította a fejét a nőtől.
– Nem a rémálmok a legrosszabbak, hanem a reggel – folytatta Joyce. – A kiüresedett reggelek, mikor nem szól hozzád senki, mert mindenkit elüldöztél magad mellől, és amúgy is nyers és durva lennél velük. Az érzés, hogy ez a nap is üres lesz, mert nincs benned semmi… nem maradt semmi, amivel érdemes lenne megtölteni, csak a fájdalom, mert abból sok van, de az nem való semmire. Gyűlölöd magad, amiért csak fájdalom maradt benned, és semmi más. Gyűlölöd, hogy ide jutottál, de már késő…
Joyce torka előbb elszorult, aztán előbuggyantak a könnyei. Minden, amit mondott igaz volt, és ettől halkan felzokogott, és a tenyerébe temette az arcát.
Alexnek fogalma sem volt, miért hallgatott a nő olyan hosszan. A szeme sarkából nézett felé, és azt látta, hogy Joyce sírt. Sötét haja a homlokába hullott, eltakarva az arcát, de Alex nem tudta levenni a szemét róla. Nem tudta, hogyan, de ez a nő minden gondolatát kimondta. Vajon Joyce is érzett már ilyet? Egy ilyen okos, sikeres nő? Hogyan?"
