Itthon is dolgozom

Úgy tapasztalom, ez az otthon töltött kényszerpihenő sokakat megvisel. Mindannyian mások vagyunk, mindannyiunknak más céljai és értékrendjei vannak az életben. Nos, én örömmel kijelenthetem, hogy az én életemben nem hozott igazán nagy változásokat a "maradj otthon" kampány. Én egyébként is ahogy mondják, "otthonülő" típus vagyok. De az nem azt jelenti, hogy utálok emberek közt lenni, csupán annyira lekötöm magamat a saját társaságommal, hogy néha fel sem tűnik, hogy vége a napnak. Van egy kis kuckóm otthon, ez az én birodalmam, itt körbe veszem magamat mindenféle érdekes dologgal: gyöngyökkel, kristályokkal, varrnivaló tervekkel és persze az íráshoz szükséges vázlatokkal. Rengeteg regényötlet van még a fejemben, és nagyon vissza kell fognom magamat, hogy ne fogjak beléjük eszetlenül. Csak szépen sorjában, én így dolgozom.
Ezen a képen úgy látszik, mintha az álmosság ellen küzdenék, de valójában Az Álomdémon 4. részén dolgozom serényen. Már a 8. fejezetnél járok, ami elképesztően jó eredmény, mert ez azt jelenti, a háromnegyed része megvan. Itt kezd el működni a varázslat az írásban, mikor összeöntöm a megfelelő összetevőket: főszereplő, új és régi karakterek, konfliktusok, csaták, életfilózások, és egyszer csak az egész kezd formálódni, és kialakul belőle az, amit a legelején akartam, mielőtt még egy szót is beütöttem volna a szövegszerkesztőbe. Már csak arra kell ügyelnem, hogy bekövetkezzen az a végkifejlet, amit tervezek. Ez nagyon fontos, mert át fog ívelni egy másik projekbe, de erről majd később.
Szóval, itthon vagyok, és ha már nem kell bejárnom sehová, kihasználom az időt, hogy azzal foglalkozzak, ami igazán érdekel: történeteket alkossak azokból az elépesztő furcsaságokból, amik a fejemben nyüzsögnek :)
Znagykati

Megint egy részlet Az Álomdémon 4.-ből

"Legszívesebben elkáromkodtam volna magamat, amint megláttam a nyomozó asztalán a Bolsoj bár biztonsági kamerájának felvételeit. A nyomozó, aki Smith néven mutatkozott be, egyből a reakcióimat figyelte. Visszafogtam magamat, mégis kicsúszott egy bosszús sóhajtás a számon, ezért hátra dőltem a széken.

A nyomozó úgy tett, mintha ügyetlensége miatt terültek volna szét a fotók az akták tetején.

   –   Elnézést, ha untatom a részletekkel – mondta szarkasztikusan. – Csak a munkámat próbálom végezni.

   –   Megértem – mondtam.

A nyomozó leült velem szemben, majd néhány pillanatig csak nézett. Azt hitte, máris mindent tud. Én voltam a hülye, mert hamarabb elárultam magamat, minthogy a kérdéseit feltehette volna.

   –   Az október… – az aktákon ellenőrizte a pontos dátumot – huszadikai napról szeretnék kérdéseket feltenni, ha nem bánja. Hol tartózkodott akkor?

   –   Nem emlékszem – mondtam, és tényleg az volt a helyzet, hogy fogalmam sem volt, túl sok minden történt az utóbbi napokban. – Többnyire otthon.

   –   Az esti órákban is?

   –   Igen.

   –   Este tizenegy és éjfél között?

A plafonra néztem, mintha ott lenne a válasz.

   –   Otthon.

   –   Tudja igazolni valaki?

   –   Nem. Egyedül voltam.

   –   Kivel él együtt?

   –   Jelenleg egyedül.

   –   Barátnő? Lakótárs?

Nemet akartam mondani, de váratlanul hezitáltam. A nyomozó azonnal észrevette.

   –   A lakótársam kirándulni volt, két napja jött haza.

   –   Huszadikán még nem volt otthon?

   –   Nem.

   –   Ismeri a Bolsoj bárt?

Próbáltam természetes maradni, de azt hiszem, túlságosan is erőltettem. Ez a nyomozó minden rezdülésemből olvasott.

   –   Hallottam már róla.

   –   Honnan?

   –   Hát… zenészkörökből. Munkahelyről.

   –   Volt már a bárban?

Nem akartam hazudni. A nyomozó már úgyis tudta, mit fogok mondani.

   –   Voltam. Egyszer talán.

Smith nyomozó ekkor megfordította a fotókat, hogy én is jól láthassam őket.

   –   Ez az a hely? Felismeri? A biztonsági kamerás felvételek nem túl jók, de talán segít.

Egész jó képek voltak. Leginkább a helyiség középső részét mutatták, ahol egy csetepaté bontakozott ki. Na jó, mindegyik felvételen ott voltam, némelyiken elég felismerhető, mint amiket az újságban is közöltek.

Az asztalra könyököltem, és bólintottam.

   –   Igen. Ez a Bolsoj.

   –   Biztos benne? Elvégre csak egyszer járt ott.

   –   Erre a nagyimintás szőnyegre mindenképp emlékszem. Valahogy megragadt.

Mintha egy mosoly suhant volna a nyomozó arcára, de lehet, hogy csak képzelődtem.

   –   Felismer valakit a képen?

   –   Nem – dörzsöltem az államat.

   –   Nézze meg alaposan, a nyomozás szempontjából kulcsfontosságú lehet.

Alaposan megnéztem azokat a képeket, ahol a szőnyegen vergődtem, majd a fekete fickó hátulról lefogott, majd azt, amin egy törött bútoralkatrészt tartottam a kezemben.

   –   Ez itt – mutattam egy jelentéktelen kis alakra. – Ez mintha Max Kristiansen lenne. A Western Star új cégvezetője.

A nyomozó nem ilyesmire számított, de elismerően billegette a fejét.

   –   Igen, ő az. Honnan ismeri?

   –   Én is a Western Starnak dolgozom. Pár napja tudtam meg, hogy Mr. Kristiansen vette át a vezetést.

   –   Igazán? – kérdezte Smith nyomozó, és lejegyezte a füzetébe, amit mondtam.

Hátra dőltem a széken.

   –   Segíthetek még valamiben, nyomozó?

   –   Mást nem ismer fel? Ezt az alakot itt? És ezt?

   –   Nem. Bár hasonlít rám… nem hinném, hogy én vagyok.

   –   Nem hinné?

   –   Nem én vagyok.

A nyomozó kifejezéstelen tekintettel nézett.

   –   Max Kristiansen, a bár tulajdonosa feljelentést tett ön ellen garázdaság miatt. Ő nyújtotta be ezeket a bizonyítékokat.

   –   Max? – kérdeztem értetlenül. – Miért tenne ilyet? Ő a főnököm.

   –   Szóval tagadja a vádakat?

   –   Persze.

   –   Tagadja, hogy ön szerepelne a fotókon, és hogy károkat okozott a tulajdonosnak?

   –   Én nem csináltam semmit.

   –   Megengedi, hogy ujjlenyomatmintákat vegyünk öntől?

Kissé meghökkentem. A nyomozó kíváncsian várta, hogy megtörök.

   –   Tényleg ilyen fontos néhány törött asztalláb?

   –   A feljelentést ki kell vizsgálnunk – szabadkozott a nyomozó.

   –   Oké, megengedem – egyeztem bele, bár kissé megizzasztott, hogy ezt mondtam.

   –   Mindjárt visszajövök – mondta a nyomozó, és összeszedte a fotókat, visszatette a mappába, és az egészet a hóna alá csapva kiment az ajtón.

   Magamra maradtam a szürkére festett helyiségben."

Részlet Az Álomdémon 4. részéből

"Hamarosan egy szörnyűséges arc meredt a képembe: három arca volt, hat szeme, három tömpe orra, bozontosan égbe meredező fekete haja, és széles, gonosz mosolyba húzódó szája.

   –   Megvagy! – lehelt rám Triglav valami savas, borízű leheletet, hogy ha a rémület miatt nem ájultam volna el, ez biztosan megteszi majd a hatását.

A szemem sarkából láttam, hogy már nem a stúdió folyosóján álltam, eltűnt a szellemlány és egész Los Angeles is. Triglav a zavaromat látva felkacagott, majd elengedte az ingemet, és elfordult tőlem.

Most igazán majdnem elszédültem. Egy hatalmas kastélyban voltam. A termet egyik oldalról magas, gótikus ablakok szegélyezték, a másik oldalon egy akkora kandalló állt, amekkorát még sosem láttam. Persze, hiszen itt minden Triglav hatalmas méreteihez épült, a kandalló párkánya a válláig ért, mialatt én akár elrejtőzhettem volna a belsejében úgy, hogy le sem kellett hajolnom. Benne akkora tűz égett, mint egy öntöde vaskohójában, csak úgy tódult kifelé a hő.

Triglav büszkén konstatálta, hogy lenyűgöztek a kastélya méretei, ezért lazán a kandalló párkányára könyökölt, és onnan nézett vissza rám.

   –   Üdvözöllek az otthonomban! Ülj le!

A háromarcú isten olyan gyorsan csapott le rám, hogy még mindig alig kaptam levegőt.

   –   Elraboltál – nyögtem ki végül.

Kár volt ezt mondani, mert Triglavnak most mind a három arca elsötétült, és vastag szemöldökök húzódtak rá a szemhéjaira. A fejével intett, ezért össze kellett szednem magam, és teljesítettem az utasítását. A kandalló előtt egy hosszú mahagóni asztal állt magas háttámlájú karosszékekkel körülvéve. A hozzám legközelebb álló székhez oldalaztam, és feszengve leültem. Azaz felültem rá, mert alig ért le a lábam.

   –   Emlékszel még az egyezségünkre? – kérdezte szigorú hangon.

Hogy is feledhettem volna el azt a napot, mikor megidéztem Triglavot, hogy adja vissza Milda életét, cserébe megígértem, hogy akármit megteszek neki. Azt azonban nem gondoltam, hogy ilyen hamar teljesítenem kell majd.

   –   Emlékszem – nyeltem egyet.

   –   Nagyon helyes – bólintott Triglav, mivel készségesnek tűntem. El is fordult a vaskohótól, és ő is helyet foglalt egy széken velem szemben. – Itt az ideje, hogy leródd a szolgálatodat.

   –   Épp most? – kérdeztem halkan. – Egyébként, hogy találtál meg?

   –   Én vagyok a démonok királya – felelt Triglav dörgő, fenséges hangon. – Egy alattvalóm sem bújhat el előlem.

Az alattvaló szó kissé bántott, de próbáltam nem mutatni. Igazából nem volt félnivalóm Triglavtól magától, felőlem akár rendes ember is lehetett, de amikor megjelent, mindig én húztam a rövidebbet, így most is ettől tartottam. Akaratlanul is újra szétnéztem a szemem sarkából esetleges vészkijáratok után kutatva. Triglav rögtön átlátott rajtam. Nem volt nehéz annyi szemmel.

   –   Fölösleges aggódnod – mondta nyugodtan. – Bludföldön vagyunk, ezt elárulhatom, de a küldetésed nem itt fog zajlani.

   –   Miféle küldetés? – kérdeztem félve.

A háromarcú istenség ekkor az asztalra könyökölt, és ettől úgy látszott, mintha meg kellene támasztania magát, mert nagyon fáradt lenne. A démonok királyát gondok nyomasztották.

   –   Mielőtt elmondom, el kell mesélnem néhány dolgot a családom történetéből – kezdte Triglav. – Három lányom van. Mindhárom különböző, mindháromnak különböző az anyja. A legidősebb évezredekkel ezelőtt elhagyta a nyolcadik síkot, róla nem sokat tudok. A középső a reménységem, egyszer majd ő örökli mindenemet. Rendes, nagyon rendes leány. A legfiatalabb azonban vad és zabolátlan. Meggondolatlan és… védtelen.

Az óriástermetű fickó olyan érzelmekkel beszélt a lányairól, hogy egészen rabul ejtett. Mármint, szó szerint rab voltam, és valami halálos küldetésbe akartak kényszeríteni, de valami azt súgta, jobb, ha most figyelek, mert ez sok gondtól megóvhat majd a jövőben.

   –   Jedzima, ő a legfiatalabb kislányom – úgy mondta ezt, hogy szinte elérzékenyült. – A szülőanyja már nem él, egy régi csatában halt meg, mikor Jedzima még karon ülő volt. Igazából az anyjának kellett volna megtanítania mindazt, amit én nem tudtam. Mert ugyan mit tudok én a szerelemről?

Ez a kérdés teljesen váratlanul ért. Az istenek kovácsa, a démonok ura vajon mit tudhat a szív dolgairól, most komolyan? Ja, és most sajnálni kellene?

   –   Gondolom, nem sokat – töprengtem az előbbinél is halkabban, nehogy feldühítsem.

   –   Jedzima nagyon szép – folytatta Triglav anélkül, hogy jelezte volna, hallotta a közbevetésemet. – Szép, de még mindig fiatal és érzelgős. Könnyen szerelembe esik, és ettől képtelen voltam eltiltani. Meglehet, nem eltiltanom kellett volna, inkább csak meghallgatnom.

Gondolataiba mélyedve elhallgatott egy ideig. Feszülten vártam, merre fog haladni a beszélgetés. Mielőtt azonban újra felderíthettem volna a lehetséges kijáratokat, Triglav felállt a székből, és visszaállt a kandalló mellé, és belebámult a tűzbe.

   –   A tiltásom miatt rejtőzött el előlem. Túl szigorú voltam vele. Most már bánom, de már nem akar beszélni velem. Félek, ha ő nincs a közelemben. Félek, hogy baja esik…

   –   Mi baja eshetne egy dievasnak? – kérdeztem nem sok együttérzéssel a hangomban.

Triglav oldalsó arca sötéten végig mért, de a középső arca továbbra is mereven nézte a tüzet. Bizarr látvány volt, kezdtem kényelmetlenül érezni magam ebben a félárnyékos, túlméretezett kastélyban.

   –   Szvarog! – mondta Triglav mély, indulatos hangon. – Minden baj okozója, Szvarog.

Ettől a névtől még most is felállt a szőr a hátamon, pedig rövid összecsapásaink voltak. Hogy lehet, hogy ennyi év távlatából ismét feltűnik a neve?

   –   De hiszen, Szvarog halott – jelentettem ki, bár kissé bizonytalanul.

   –   Mikor jártál ezen a földön utoljára? – fordult felém Triglav.

   –   Nem tudom, itt másképp telik az idő. Szvaroggal utoljára akkor találkoztam, mielőtt a nagy csata volt Nume alatt. Megküzdöttünk ő és én, és végeztem vele.

Triglav csak az orrát biccentette meg (a középsőt).

   –   Dehogy végeztél! Elkergetted, talán, eliszkolt előled, talán, de Szvarog nem hal meg egykönnyen. Pláne nem egy kis démon keze által." 

kép: ancientpages.com