Az Álomdémon 1 és 2 upgraded

Az Álomdémon három regénye kerek egész, együtt élvezhető. Mielőtt még feltölteném a harmadik részt, ami most készült el, kiteszem ide az első és a második rész javított, újragondolt változatát annak, aki még nem olvasta, vagy újra át akarja rágni magát a sztorin. Lényeges dolgokon nem változtattam, inkább gépelési és fogalmazási hibákat kerestem, és tisztáztam egy-két homályban maradt dolgot. Ismétlem, ezeket több, mint 10 éve írtam, a huszonéves fejem még nem volt teljesen kiforrott bizonyos dolgok átadásához.
Kalandra fel!

Az Álomdémon
Az Álomdémon és a legnagyobb istenek háborúja

Majdnem kész

El sem hiszem, hogy már itt járok az utolsó fejezetben!
Amint a képen is látszik, már átvettem a főbb pontokat a falijegyzetemben, ami itt lóg előttem minden nap, mikor a gép előtt ülök. Hamarosan elkészülök Az Álomdémon 3. részével.
Most még a hatása alatt vagyok, több érzelmes jelenet van itt a végén, és valahogy nem túl pozitív a végkicsengése, de az életben sem minden Disney musical, nem? Az elvarratlan szálak pedig lassan átgyűrűznek a 4. részbe, amihez ez után fogok hozzákezdeni.
Hamarosan közzéteszem.

Miért nem működhet a Trónok harca a mai modern korban?

Miért nem működhet a Trónok Harca a mai modern korban?

Ser Jorah unott arccal támaszkodott az asztalra, miközben ujjai dallamtalan ütemet doboltak az asztalon. Valójában nem szórakozottságában dobolt, hanem Lord Varys idegesítő hümmögéséről próbálta elterelni a figyelmét.

-          Kérlek, Lord Varys! – szólt bele hirtelen a teremben uralkodó csendbe.

A tanácsos rögvest kizökkent a mantra mormolásából, így elhallgatott, és letette a rózsafüzérét az ölébe. Bosszankodva felsóhajtott, de mielőtt még megszólalhatott volna, Ser Jorah modortalanul a szavába vágott.

-          Koncentrálhatnánk a feladatunkra?

-        Hogyne! – felelt Lord Varys epésen. – Mihelyst összegyűlik a „tanács” már „tanácskozhatunk” is.

Ser Jorah pontosan tudta, mire célzott a narancssárga tógás tanácsos. A székekkel telezsúfolt irodahelyiségben egyelőre rajtuk kívül csak Szürke Féreg és Missandei voltak jelen egymás mellett ülve a második sor szélén. Bár ők mindig együtt voltak.

A falon csak az óra kattogása jelezte, hogy múlik az idő, ebbe a mélységes csendbe rontott be Tyrion. A törpe haja összekócolódott az utazástól, arcát düh és kimerültség festette vörösre.

-          Ez hallatlan! – kezdte rögtön, ahogy belépett az irodába. – Ez a sok lépcső!

-          Elnézést kérek a kényelmetlenségedért! – hajolt meg illedelmesen Varys.

-          Ennyi lépcsőt megmászni csak azért, hogy egy alagsorban találjam magam!

-        Nos, igen – köszörülte meg a torkát Ser Jorah. – Itt volt a legolcsóbb a terembérlés. Ez mégis csak a City!

-        Simán beülhettünk volna egy kocsmába is! – elégedetlenkedett tovább Tyrion, mire Lord Varys figyelmeztetőleg felemelte az ujját.

-          Csakhogy mi egy földalatti csoportosulás vagyunk. Kerülnünk kell a feltűnést.

-        Földalatti – ismételte a szót Tyrion kelletlenül, és miközben megigazította magán a zakóját, ismét csak elővette a felháborodás. – Azt ígértem, gond nélkül bejuttatlak titeket a fővárosba, így lett. Nem voltak kapuk és őrök, így lett. De az kinek a kibaszott ötlete volt, hogy nem lehet éles tárgyakat felvinni a repülőgépre?! Elvették tőlem a Királynő Segítője kitűzőmet, és ki kellett dobnom egy kukába!

Tyrion elvárta volna, hogy társai szimpátiát mutatva felsóhajtanak, de csak hümmögtek.

-        Sok idő eltelt, míg utoljára itt jártál – magyarázta Ser Jorah. – Senki nem hord fegyvert.

Tyrion döbbenten nézett Szürke Féregre.

-          Én is otthon hagytam a lándzsámat – mondta a harcos röviden.

-          És a sereg? – értetlenkedett Tyrion. – Hová rejtettél nyolcezer embert?

-          A városban lebzselnek turistának álcázva magukat.

-          És a dothrakik?

-          Ős is beolvadtak, ne izgulj!

-          Mégis hogy? Boltot nyitottak?

-          Nem. Taxit vezetnek.

Tyriont még jobban kimerítette ez a beszélgetés, ezért inkább leült az első sor egyik székére.

-        A fegyverekkel vívott harc sosem vezet eredményre – mondta most Lord Varys békésen mosolyogva ültében.

-        Lefogadom, ezt is a Buddha nevű főveréb tanította neked.

Lord Varys megbocsájtóan elmosolyodott, és tógája redőibe rejtette a kezeit.

-        Én már nem foglalkozom háborúkkal és ármánykodással – mondta béketűrő hangon. – Az én utam a szeretet és az adakozás.

Tyrion végignézett a többieken, és mindenkinek az arcáról azt olvasta le, amit ő maga is gondolt ebben a percben.

-        Halljam, mi hír Havas Jonról? Már itt kellene lennie – kérdezte, mikor megnyugodott.

-        Havas Jon úton van – jelentette Ser Jorah. – De váratlan fennakadással kellett szembenéznie: több óra várakozás van az M25-ös körgyűrűn.

-        Tudhattam volna! – sóhajtott fel Tyrion. – És mi akarunk háborút szervezni? Mi van az írekkel?

-        A Greyjoyok lemondták. Valami vita egy unokatestvértalálkozón. Páran kórházban kötöttek ki.

-        A spanyolok?

-        Ellaria úrnő még nem jelzett vissza, pedig számtalan email emlékeztetőt küldtem neki, és a facebookon is ráírtam. Gyanítom, hogy rájuk sem számíthatunk.

Mielőtt még valaki megjegyzést fűzhetett volna az elhangzottakhoz, egy titkár nyitott ajtót, és egy telefont még mindig a fülén tartva benézett.

-          Ser Jorah! Szörnyű hírek! Daenerys királynő halott!

Mindenki felpattant, és egyszerre fordultak a titkár felé riadt tekintetekkel.

-        A Királyi Légierő – magyarázta a titkár. – A légvédelmi vadászgépek egyszerűen kilőtték őt és a sárkányait!

A hirtelen beállt csend az előbbinél is tapinthatóbb volt. A titkár részvétteljesen kiment, és visszacsukta az ajtót a gyűlésre.

-          Akkor vége hát – zökkent le Lord Varys könnyes szemmel a székére.

-        Azt nem hagyom – motyogta Tyrion. – Lennie kell valami… Az emlékére… A fenébe, nem tudok így gondolkodni! Adnak itt bort?

Ser Jorah megrázta lehorgasztott fejét.

-          Csak kávét.

Tyrion már indult volna az ajtó felé, de most megtorpant, és olyan tekintettel fordult vissza, mint aki csak most kezdi felfogni, hogy nemcsak a királynőjük halott, nemcsak a hadjárat rekedt meg, de az egész élete fenekestül felfordult.

-          Kávét???

Ízelítő Az Álomdémon 3. részéből

Még mindig dolgozom rajta, ezért egyelőre csak részleteket közlök, még nincs befejezve.
(Mellesleg megjegyzem, valami miatt nagyon furcsa a megjelenése a Wordből bemásolt szövegnek, ezúton is elnézést kérek miatta, dolgozom rajta.)


"A kopott kőlépcsők egy fűvel benőtt térre vezettek. Nem is tér volt ez, mivel oszlopok maradványai feküdtek mindenfelé, valaha egy épület lehetett. Évszázadokkal ezelőtt. A málladozó kőfalak közt visszajutottunk az erdő szintjére, és itt látszott leginkább, hogy a romokat már rég visszafoglalta magának az erdő, szinte teljesen eltűntek a kőutak az aljnövényzetben. Sejtettem, hogy ezek nem a kecsik építményei voltak, és olyan érzésem támadt ettől, hogy valami nagyon ősi, rég elfeledett civilizáció földjén jártunk.

Egy tisztásra érve körbenéztünk, hogy merre tovább.

   –   Arra! – kiáltott Made, amint megtalálta az utat, de mégis ledermedtünk.

Ott állt a barlangban megismert fickó, akit Numi Torumnak hívtak. Most jobban meg tudtam figyelni a fényben. Középkorú férfinak nézett ki rövid, barna hajjal, azzal az átható nézésű zöld szemével, amit már láttam tőle, és markáns, szinte jóképűnek mondható arccal. Hosszú, sötétpiros öltözéke volt, olyasmi, mint egy indiai hercegnek (elnézést kérek hiányos kulturális ismereteimért), nyakában kisebb-nagyobb méretű borostyán és karneol gyöngysorok, talán még valami aranymedál is, és földig érő, sűrűn redőzött sötét köpeny.

Tudtam, hogy nem minket néz, hanem a kezemben lévő íjat. Az íj még mindig sercegett. Folyamatos koncentrálást igényelt, hogy visszatartsam előtörni készülő energiáit. Made készenlétben szorongatott tőrével rám nézett, hogy mit reagálok, de nem kérdezett.

   –   Ide vele! – nyújtotta ki a kezét Numi Torum.

A karom szinte elzsibbadt a varázstárgyat tartva, de nem akartam túl egyszerűen odaadni.

   –   Még nem – mondtam összeszorított fogakkal. – Előbb engedd útjára Perkunast. Miatta vagyok itt, semmi másért.

A férfinak nem tetszett a válaszom.

   –   Megállapodtunk – emlékeztetett fenyegető hangnemben. –   Megkapod az íjat, mihelyst Perkunas szabad. Most én alakítom a szabályokat.

   –   Arcátlan! – sziszegte Numi Torum a fogai közt, és határozott léptekkel megindult felém.

Kardot fogva vártam be, itt már nem volt helye finomkodásnak. Numi Torum olyan lendülettel jött felém, mint aki egyszerűen csak félre akar söpörni. Elmozdultam az útjából, de nem tudtam, kicselezni, puszta kézzel támadt nekem. Elé emeltem a kardomat, de az sem érdekelte, félreütötte. Ekkor összeszedtem magam, és nekikészültem, hogy egy csapást mérjek rá. A férfi ügyesen kitért a vágás elől, és minduntalan az íjat akarta megközelíteni. Elfordultam, de a kardommal még mindig nem tudtam elérni. A mozgása olyasmi volt, mint az öreg sámáné, mintha előre látta volna, mit fogok tenni.

Eközben Made is kivette a részét a harcból, motyogni kezdett, és megpróbált bűbájt mondani a férfira. Numi Torum ügyesen észrevette a mesterkedését, de egyelőre rám koncentrált. Azt nem mondhatom, hogy nem bosszantotta, hogy fel akartuk tartani, valósággal felizzott a szeme gyűlöletében.

Két lépést elhátráltam tőle.

   –   Mire megy ki ez az egész? – kérdeztem, hogy próbáljak időt nyerni. – Mi származik neked Perkunasból?

Numi Torum lassan lenyugtatta magát, és eltűnt a tűz a szeméből.

   –   Ostoba démon! – felelt, de közben nagyon furcsa arcot vágott.

Megint nekem indult, de nemcsak egy irányból, hirtelen azon kaptam magam, hogy minden oldalról körbe vett egy Numi Torum. Egyszerre támadt rám, és hiába is próbáltam védekezni, valahogy hátulról mégis megrúgott. Fogalmam sem volt, melyik volt az igazi, és melyik a látomás, de mindig az ál-Numi Torumot sikerült átvágnom a kardommal. Reménytelennek látszott az egész. Aztán megint megrúgott, ezúttal a gyomromba, pedig nem is előttem volt, hanem tőlem balra! Mialatt levegőért kapkodtam, megragadta a karomat, megcsavarta, és térdre kényszerített.

Made közelebb futott, de Numi Torum csak felemelte egy ujját, és a nő egy láthatatlan falba ütközött, képtelen volt megközelíteni. Míg a figyelme Madéra terelődött, lehetőséget láttam egy orvtámadásra, alulról fölfelé szúrtam a kardommal, de Numi Torum elhárította a pengémet. A tenyere élével!

Teleportálnom kellett, de nem ment, a szorításból nem volt menekvés. Az eszem megáll, ilyet még nem tapasztaltam! Numi Torum ököllel rávágott a karomra, és eltörte a csontomat. Fájdalomban fetrengve buktam arcra, és immár képtelen voltam megakadályozni, hogy megkaparintsa a fegyvert.

Numi Torum jobb kézbe fogta az íjat, és maga elé emelte. Érintésére az íj húrján szivárványszínű fény futott végig. A vak is látta, hogy ez igazából az ő fegyvere volt.

Először is megsuhintotta az íjat, és a húr lézernyalábként kettévágta a sámánnő testét.

   –   Elég! – kiáltottam fel, mert azt gondoltam, Made két darabban hullik a földre. Nem ez történt, a nő alakja egy kivetített kép volt csupán, ami levegővé vált. Made egész idő alatt a fák mögött rejtőzött jó ötven méterre.

Oké, de ettől még nem nyertünk. A bal karom még mindig törött volt, alig tudtam összeszedni magam a fájdalomtól. Numi Torum fölényes tekintettel nézett le rám.

   –   Mondtam már, Perkunas nem alkalmas semmire. Te belementél a játékomba, ezért már nem léphetsz vissza. Még további két feladatot teljesíteni fogsz nekem. Le kell győznöd Azirent és a Vörös Szörnyet, mert így akarom.

Könnyes szemmel kínlódtam, mire ülő helyzetbe fel tudtam tornázni magam, de valahogy nevetnem kellett.

   –   Egész végig ez volt a terved, igaz? – ráztam a fejem keserűen. – Sosem engeded el Perkunast.

   –   Perkunast nem én tartom fogva, ütődött – mondta a férfi, és az arcán mintha olyasmit láttam volna, hogy megsajnált egy kicsit. – Hanem Szaireng Torum maga."