Ízelítő Az Álomdémon 3. részéből

Még mindig dolgozom rajta, ezért egyelőre csak részleteket közlök, még nincs befejezve.
(Mellesleg megjegyzem, valami miatt nagyon furcsa a megjelenése a Wordből bemásolt szövegnek, ezúton is elnézést kérek miatta, dolgozom rajta.)


"A kopott kőlépcsők egy fűvel benőtt térre vezettek. Nem is tér volt ez, mivel oszlopok maradványai feküdtek mindenfelé, valaha egy épület lehetett. Évszázadokkal ezelőtt. A málladozó kőfalak közt visszajutottunk az erdő szintjére, és itt látszott leginkább, hogy a romokat már rég visszafoglalta magának az erdő, szinte teljesen eltűntek a kőutak az aljnövényzetben. Sejtettem, hogy ezek nem a kecsik építményei voltak, és olyan érzésem támadt ettől, hogy valami nagyon ősi, rég elfeledett civilizáció földjén jártunk.

Egy tisztásra érve körbenéztünk, hogy merre tovább.

   –   Arra! – kiáltott Made, amint megtalálta az utat, de mégis ledermedtünk.

Ott állt a barlangban megismert fickó, akit Numi Torumnak hívtak. Most jobban meg tudtam figyelni a fényben. Középkorú férfinak nézett ki rövid, barna hajjal, azzal az átható nézésű zöld szemével, amit már láttam tőle, és markáns, szinte jóképűnek mondható arccal. Hosszú, sötétpiros öltözéke volt, olyasmi, mint egy indiai hercegnek (elnézést kérek hiányos kulturális ismereteimért), nyakában kisebb-nagyobb méretű borostyán és karneol gyöngysorok, talán még valami aranymedál is, és földig érő, sűrűn redőzött sötét köpeny.

Tudtam, hogy nem minket néz, hanem a kezemben lévő íjat. Az íj még mindig sercegett. Folyamatos koncentrálást igényelt, hogy visszatartsam előtörni készülő energiáit. Made készenlétben szorongatott tőrével rám nézett, hogy mit reagálok, de nem kérdezett.

   –   Ide vele! – nyújtotta ki a kezét Numi Torum.

A karom szinte elzsibbadt a varázstárgyat tartva, de nem akartam túl egyszerűen odaadni.

   –   Még nem – mondtam összeszorított fogakkal. – Előbb engedd útjára Perkunast. Miatta vagyok itt, semmi másért.

A férfinak nem tetszett a válaszom.

   –   Megállapodtunk – emlékeztetett fenyegető hangnemben. –   Megkapod az íjat, mihelyst Perkunas szabad. Most én alakítom a szabályokat.

   –   Arcátlan! – sziszegte Numi Torum a fogai közt, és határozott léptekkel megindult felém.

Kardot fogva vártam be, itt már nem volt helye finomkodásnak. Numi Torum olyan lendülettel jött felém, mint aki egyszerűen csak félre akar söpörni. Elmozdultam az útjából, de nem tudtam, kicselezni, puszta kézzel támadt nekem. Elé emeltem a kardomat, de az sem érdekelte, félreütötte. Ekkor összeszedtem magam, és nekikészültem, hogy egy csapást mérjek rá. A férfi ügyesen kitért a vágás elől, és minduntalan az íjat akarta megközelíteni. Elfordultam, de a kardommal még mindig nem tudtam elérni. A mozgása olyasmi volt, mint az öreg sámáné, mintha előre látta volna, mit fogok tenni.

Eközben Made is kivette a részét a harcból, motyogni kezdett, és megpróbált bűbájt mondani a férfira. Numi Torum ügyesen észrevette a mesterkedését, de egyelőre rám koncentrált. Azt nem mondhatom, hogy nem bosszantotta, hogy fel akartuk tartani, valósággal felizzott a szeme gyűlöletében.

Két lépést elhátráltam tőle.

   –   Mire megy ki ez az egész? – kérdeztem, hogy próbáljak időt nyerni. – Mi származik neked Perkunasból?

Numi Torum lassan lenyugtatta magát, és eltűnt a tűz a szeméből.

   –   Ostoba démon! – felelt, de közben nagyon furcsa arcot vágott.

Megint nekem indult, de nemcsak egy irányból, hirtelen azon kaptam magam, hogy minden oldalról körbe vett egy Numi Torum. Egyszerre támadt rám, és hiába is próbáltam védekezni, valahogy hátulról mégis megrúgott. Fogalmam sem volt, melyik volt az igazi, és melyik a látomás, de mindig az ál-Numi Torumot sikerült átvágnom a kardommal. Reménytelennek látszott az egész. Aztán megint megrúgott, ezúttal a gyomromba, pedig nem is előttem volt, hanem tőlem balra! Mialatt levegőért kapkodtam, megragadta a karomat, megcsavarta, és térdre kényszerített.

Made közelebb futott, de Numi Torum csak felemelte egy ujját, és a nő egy láthatatlan falba ütközött, képtelen volt megközelíteni. Míg a figyelme Madéra terelődött, lehetőséget láttam egy orvtámadásra, alulról fölfelé szúrtam a kardommal, de Numi Torum elhárította a pengémet. A tenyere élével!

Teleportálnom kellett, de nem ment, a szorításból nem volt menekvés. Az eszem megáll, ilyet még nem tapasztaltam! Numi Torum ököllel rávágott a karomra, és eltörte a csontomat. Fájdalomban fetrengve buktam arcra, és immár képtelen voltam megakadályozni, hogy megkaparintsa a fegyvert.

Numi Torum jobb kézbe fogta az íjat, és maga elé emelte. Érintésére az íj húrján szivárványszínű fény futott végig. A vak is látta, hogy ez igazából az ő fegyvere volt.

Először is megsuhintotta az íjat, és a húr lézernyalábként kettévágta a sámánnő testét.

   –   Elég! – kiáltottam fel, mert azt gondoltam, Made két darabban hullik a földre. Nem ez történt, a nő alakja egy kivetített kép volt csupán, ami levegővé vált. Made egész idő alatt a fák mögött rejtőzött jó ötven méterre.

Oké, de ettől még nem nyertünk. A bal karom még mindig törött volt, alig tudtam összeszedni magam a fájdalomtól. Numi Torum fölényes tekintettel nézett le rám.

   –   Mondtam már, Perkunas nem alkalmas semmire. Te belementél a játékomba, ezért már nem léphetsz vissza. Még további két feladatot teljesíteni fogsz nekem. Le kell győznöd Azirent és a Vörös Szörnyet, mert így akarom.

Könnyes szemmel kínlódtam, mire ülő helyzetbe fel tudtam tornázni magam, de valahogy nevetnem kellett.

   –   Egész végig ez volt a terved, igaz? – ráztam a fejem keserűen. – Sosem engeded el Perkunast.

   –   Perkunast nem én tartom fogva, ütődött – mondta a férfi, és az arcán mintha olyasmit láttam volna, hogy megsajnált egy kicsit. – Hanem Szaireng Torum maga."