Még megvagyok :)

Még megvagyok, mégsem tűntem el.
Nem tudom, hogy lett, de a Google+ account megszűnése ellenére a blogom megmaradt. Köszi, Google!
Közben persze dolgozom, Az Álomdémon 3. részéből már csak két fejezet van hátra. Belehúztam, mert én is izgulok, mi lesz. Nem viccelek, nagyjából persze tudom, kivel mi történik, de mégis csak akkor lesz teljes, ha ülök mellette, és írom. Meg kell gyúrni, mit egy agyagszobrot.
Addig is néhány rajzzal kedveskedek a gyűjteményemből:

Znagykati.blog.hu

Jelentem, a blogom a blog.hu-ra költözik.
Még nem tudom belinkelni, szerkesztés alatt van (elvégre az utóbbi 4 év anyagát mind vissza kell rakosgatom), de hamarosan elérhető lesz. Hasonló külalakkal és a régi, megszokott tartalommal fogok visszatérni.

Néhány segítő tappancs is a rendelkezésemre áll, úgyhogy mi baj lehet :)

Figyelem! Megszűnök!

Nos, úgy tűnik, meg fog szűnni az összes Google+ blog, köztük az enyém is.
Semmi izgalom, mentek lázasan, folyamatban van, hogy újragondoljam magam. Hamarosan új helyszínen leszek látható, még nem tudom, hol, de valami hasonlón, mint ez.
Folyamatosan jelzem majd, mi van, kitartás, kedves olvasóim!

A Perkunas expedíció - részlet Az Álomdémon 3. részéből

Már említettem, hogy Perkunas eltűnt az második rész végén. Nagyjából a harmadik rész közepén az expedíció rátalál, de arra is rájönnek, hogy hazavinni nem lesz túl egyszerű, úgymond csöbörből vödörbe kerültek. 
A regény még mindig íródik, ezért csak apránként közlök részleteket. Nehogy a végén a kifejlettől én lepődjek meg a legjobban :) 
Csak hülyülök. Már tudom, hogy fog végződni, csak nem akarom elárulni...

"A lény előjött, hogy megmutassa magát. Előbb a lába mutatkozott meg, meztelen, fehér csuhával takart lába, majd a homályból előlépett magas, délceg alakja, meglebbent hosszú, egyenesszálú fekete haja, és megláttuk apró fekete szemeit.

   –  Perkunas! – sóhajtott fel Gabija, és rögtön leeresztette a kardját. Gabis és a lovagjai tisztelettudóan térdre borultak.

Igen, ő volt. Valamiféle fehér leplet viselt, de kétségtelenül Perkunas volt. Végignézett rajtunk azzal a szigorú, komor ábrázatával, és anélkül, hogy bármi érzelmet is leolvashattunk volna róla, lágyan megszólított minket.

   –  Ti hogy kerültök ide?

   –  Hé, Perkunas – intettem felé én is megkönnyebbülve. – Megismersz minket?

   –  Hogyne ismernélek – jött a felelt. – Nektek gyújtottuk a tüzet éjjel, hogy idetaláljatok.

Gabija ekkor a lovaghoz ugrott, csillogó szemmel végignézett rajta, majd kislányosan elérzékenyülve egyszerűen átölelte a nyakát. Perkunas kissé megtántorodott. Teljesen váratlanul érte a hercegnő bizalmas közeledése, de nem bánta egyáltalán.

   –  Nem hittem, hogy valaha még viszontlátlak, kis Gabija – mondta kedves hangon.

Gabija elhúzódott tőle, de csak annyira, hogy alaposan megvizsgálhassa a férfi arcát, és megtapogathassa a vállait.

   –  Mi történt veled? Jól vagy? Annyira aggódtam miattad!

Perkunas ismét komoly lett, lefogta Gabija simogató kezeit, és lágyan eltolta magától.

   –  Nem lenne szabad itt lennetek – mondta egyszerűen.

   –  Évek óta keresünk – folytatta Gabija. – Azért jöttünk, mert most már biztonságos hazatérned, már nem üldöznek. Az országban béke van… Te jó ég, annyi mindent szeretnék elmesélni neked!

   –  Gabija! – csitította a lányt Perkunas. – Átvágtatok a Kopár Vidéken, hogy megtaláljatok?

   –  Igen!

   –  Dacolva minden veszéllyel, ami az úton várt rátok?

   –  Igen. Pand-weve, Gabis és még sokan mások mind itt vanak, hogy hazavigyünk téged.

Perkunasnak örülnie kellett volna, de nehezen mutatta ki. Megkerülte Gabiját, végignézett rajtam, mintha azon töprengene, csak rémképek vagyunk-e a fejében, majd a Fekete Lovagokhoz lépett.

   –  Álljatok fel! – intett nekik, és a lovagok engedelmeskedtek. – Messze eljöttetek az otthonotoktól. Tiszteretleméltó, de ugyanakkor őrültség!

   –  Forrásföld visszavár téged, uram – mondta Gabis. – Az új királynő, Ausra egyesítette a két királyságot, és a legfőbb tanácsadójának nevezte ki Gabija hercegnőt. Már senki nem üldöz téged, sőt a királynő vezekelni szeretne elődei bűnei miatt, akik száműztek.

   –  Vezekelni? – Perkunas úgy tett, mintha nem értené ezt a szót.

   –  A bátyja, Patolius herceg az életét vesztette, mikor a felkutatásodra indult – vettem át a szót én is. – Már így is túl nagy áldozatokat követelt, hogy…

   –  Áldozatokat? – szólt közbe Perkunas elkomorult tekintettel. – Az a herceg szerencsés volt, hogy azelőtt halt meg, hogy erre a földre lépett volna!

Mindannyian elnémultunk ezt hallva. Már eleve volt bennünk egy kis para emiatt az elvarázsolt hely miatt, de most kezdett minden véres valósággá válni.

   –  Az önfeláldozásotoknak, hogy értem jöttetek, nem lesz meg a jutalma – folytatta Perkunas kíméletlenül. – Szaireng Torumból nincs visszatérés. Ez egy csapda.

    Fejen ütöttek minket ezek a szavak, de azért láttam Perkunas tekintetében a féltést és a szeretetet. Azért volt kemény velünk, mert mindannyiunkat kedvelt. Most kénytelen volt szembenézni azzal, hogy nemcsak ő senyved el itt ítéletnapig, hanem vele együtt mi is! "

Making of Az Álomdémon 2.

Az Álomdémon sorozat második része a jegyzeteimben még mindig A Démon néven futott, később döntöttem úgy, hogy Álomdémonra specifikálom, hogy felismerhetőbb legyen.
Mielőtt írni kezdek, mindig felvázolom magamnak cselekmény főbb pontjait, és elosztom a fejezeteket. Nagyjából ugyanakkora terjedelmű fejezeteket szeretnék, de azért arra is ügyelnem kell, hogy minden fejezetnek legyen egyfajta lezárása, mondjuk vége egy csatának, vagy valaki feltesz egy nagyon fontos kérdést, amire majd a végén derül fény, de az olvasónak nyitva hagyja az érdeklődését. A rejtélyeket fokozatosan adagolom, nem akarok mindent már az első részben elmondani, például ki olvasna tovább, ha tigrisdémon már az első fejezetben megjósolja Rednek, hogy "Dazsbog meg fog ölni"? Ehelyett inkább csak annyit hintek el, hogy "Jól vigyázz!", és a tényeket későbbre hagyom.
Na, míg odáig eljutunk a történetben, fordulatos kalandokkal kell kitölteni a regényt, amik nem csupán "töltelék" szövegek, minden szereplőnek valami fontos küldetése lesz az utolsó összecsapásban, de előbb még egy csapattá kell kovácsolni őket. Jó példa erre az Alatír, az istenölő kard, amit csak egy bizonyos személy képes forgatni, de a legsürgetőbb pillanatban a lovag meghal. Joggal kérdezheti az olvasó, hogy "nemár, ez miért kellett?", de tessék csak továbbhaladni, mindenre fény derül.
Az igazat megvallva, Redet nem akartam megölni. Már abból az okból sem, mivel ő a mesélő. Azonban a saját történeteim néha még számomra is meglepő fordulatot vesznek, így Red sajnos meghal. Egy időre. A végső csata reménytelennek látszik, de a maradék szereplők - akik szintén fontosak Forrásföld életében - mégis kiállnak az idegen isten ellen. És győznek. Az Álomdémon igazán minimális segítségével. Ezt nevezem én úgy, hogy: szeretem, ha összeáll egy terv!
Mivel még mindig 100 éves ciklusokkal ugrálunk az időben, csak három utazást terveztem ide. A legutolsó a legmozgalmasabb és legsorsfordítóbb ezért az négy fejezetet is felölel. Még jó, hogy vannak örökéletű szereplők is, különben nagyon zavaró lenne az egész. :)
Znagykati