Mai legnépszerűbbek

A jelenlegi statisztikák szerint jól alakul az olvasottságom, köszönöm mindenkinek, aki visszatérő olvasó, vagy csak simán rámkattint.
Ezek a novellák bizonyultak eddig a legnépszerűbbeknek:
1. Élni John nélkül
2. Lélekmadár
3. Yvonne didn't come
4. Gorgon
5. Csökmői lány
Ezek mellett népszerűek még az angol nyelvű verseim is (ki gondolta volna!), főleg a September, és A szakáll című szatírikus szösszenetem (talán ezt is felrakom angolul).
Mindebből azt szűrtem le, hogy az olvasók előnybe helyezik az érzelmes, mély mondanivalójú írásokat, ugyanakkor szeretnek nagyokat is nevetni. Én is ilyen vagyok. Remélem, ez átjött :)

Az álomfogó

Ok, had meséljek az álomfogókról. A legtöbben úgy gondolják, ezek csak simán dekorációk, semmi többek. Én is így gondoltam. Egészen addig, míg ki nem tettem egy bordó álomfogót az ágyam fölé. Én készítettem, és nagyon tetszett, úgy éreztem, most tökre spirituális csaj vagyok :) 1 vagy 2 hét múlva vettem észre a változásokat: egyre fogytak az álmaim, míg a harmadik hétre már alig volt. Az álomnaplómban, amit már évek óta vezetek általában 15-20 bejegyzés van egy hónapban, ez lecsökkent 4-6-ra. Mások örülnének ennek, hogy ez milyen nagyszerű, de ha nagyon őszinte leszek: én nagyon unalmasnak találom álmok nélkül aludni. Az álmaim nagyon fontosak számomra, színesek, ispirálóak, meglepőek, sokszor jobbak, mint akármelyik film a tévében, érdekesek, na.
Úgyhogy meg kellett tennem a szükséges lépéseket: leakasztottam az álomfogót, és a lépcsőfordulóba száműztem a hálószobán kívülre. Az álmaim lassan kezdtek visszatérni, és most, egy héttel később ismét normálisan álmodok. Hála Istennek! Úgyhogy az álomfogók nagyon szépek, nem vagyok ellenük egyáltalán, én is készítem őket, de vigyázat, nagyon erőteljes eszközök, nem szabad alábecsülni őket.

Ok, let me tell you something about dreamcatchers. Many people think they are just home decorations, nothing more. I thought the same. Until I placed a nice, dark red dreamcatcher over my bed. I liked it, I felt like I’m a really spiritual chick now. I noticed the changes 1 or 2 weeks later: I had less and less dreams, on the 3rd week I had almost no dreams at all at night. I've been writing a dream journal for many years and I usually have 15-20 dreams a month, now this had been reduced to 4-6. People might cheer up: that’s great, but to be honest I find it very boring to sleep without dreams. My dreams are very important to me, they are colourful and inspiring, many times better than most films on tv. 
So I had to take actions: I removed the dreamcacher an exiled it to the landing, outside out bedroom. My dreams started to come back, and now after a week I’m dreaming normally again. Thank God! So, dreamcathers are nice, I’m not against them, I also make them but beware, they are very powerful tools, don’t underestimate them.

Lépj tovább!

LÉPJ TOVÁBB!

Néha a pirosnál majdnem leléptem a zebrára. Nem léteztek akadályok akkor, vakon mentem volna bele a világba. Ott volt a túloldal, jól láttam, nem létezhettek korlátok, amik megakadályozhatták, hogy odajussak.

Villámként húztak el előttem az autók, a kezemmel akár meg is érinthettem volna őket. Zzzvmm! Zzvm! Persze az egész látomásnak tűnt, valamiféle próbatételnek. Csak egy lépés kellett volna, és lehet, az utolsó lépésem lett volna. Ha nem, és sértetlenül átjutok az autók közt, értelmet nyer az életem, bebizonyosodik, hogy valaki vigyáz rám. Hogy valakinek fontos vagyok.

Azt hiszem, sosem voltam elég bátor. Aztán a lámpa zöldre váltott, és elindultak mellőlem az emberek. Nehezen mozdult a lábam, hogy kövessem őket a szabad jelzésnél. De magával vitt a sodrás, és a többiekkel együtt zsibbadt lábakkal átgyalogoltam a szemben lévő oldalra.

A huszonöt éves háború

A huszonöt éves háború egy mindössze 2 oldalas olvasmány.
Nem emlékszem, mikor vetettem papírra (amolyan hagyományos módon tollal füzetlapra - a fiatalok kedvéért), de bizonyára nem volt bennem semmi ötlet a befejezésre, mert félbe hagytam, amolyan ujjgyakorlatnak szántam. Annyit bevallok, hogy volt egy meghatározó időszak az életemben, amikor rendszeresen Kabaré Csütörtököt hallgattam, azaz csütörtökönként 2-től 5-ig megállt számomra az idő. Azt hiszem, mély benyomást tett rám ez az élmény.

A huszonöt éves háború

Logo

Örömmel jelentem, hogy elkészült a logóm, logós lettem (mint annak idején a suliban). A kézírás az irodalmi vonalamat szimbolizálja, a virágok pedig a gyöngyfűzés és az ékszerkészítés szeretetét.
Továbbá megnyílt a webshopom, ahol kristályékszerek vásárolhatók:
www.znagykatihandmade.co.uk

Választás?

Ja, és itt vannak a választások megint.
Indulhat a bandaháború, egymásnak ugorhatnak az ellenséges partizáncsapatok. Mert ugye, mindenkinek el kell köteleznie magát valahol, jobb vagy bal, pártatlan senki sem maradhat. Vagy igen? És az vajon normális?
Az igazi kérdés csak az: ha már felfogtuk, hogy azok ott fent lopnak, csalnak, hazudnak, gazemberkedenek, miért szavazunk még mindig rájuk? Nincs más, mondják sokan. Rohadt almák közül csak rohadt almát lehet választani.
Ez számomra nem választás, sajnálom.

Ízelítő a Harapásnyom c. új novellámból

A Harapásnyom címet viselő történet már elevenedik bennem egy ideje. Nem tudom, mi ihlette. Talán azok a reménytelen küzdelmek, amiket modernizált életünk követel. Talán csak valami ősi félelem.
A történet szereplői egy megmagyarázhatatlan jelenséggel találják szemben magukat a lehető legképtelenebb helyzetben. Nem menekülhetnek.
Íme egy részlet abból, ahogy kibontakozik a cselekmény:

"Carol és Dianne olyan feszülten figyelte, ahogy frissen megismert két barátjuk eltűnik az alagút homályában, hogy valósággal felsikoltottak, mikor megcsördült Carol telefonja.

Az anyja hívta, ezért a lány gyorsan felvette.

–  Carol, drágám, minden rendben?

A lányok egymásra néztek, és Carol megpróbálta lenyugtatni magát.

–  Igen, anya, csak beszorultunk a dugóba az aluljárónál.

–  Figyelj csak! – anyja mintha a szokásosnál is aggódóbban hangzott volna. – Szeretném, ha most rögtön hazajönnétek.

A lányok újból egymásra néztek, most már telve feszültséggel.

–  Mi a baj? – kérdezte Carol, és úgy tartotta a telefont, hogy a barátnője is hallja.

–  Most nézem a tévét. Itt... itt hihetetlen dolgokat mondanak. Mindent elözönlöttek...

–  Anya, nyugodj meg, így nem értek egy szót sem.

–  Démonok özönlötték el a várost, Carol, mindenütt ott vannak. Nem menjetek oda!

–  Úgy érted, feketék? Bandák? – kérdezte Carol óvatosan. Elvégre mit tudhat egy tanárnő a bűnszervezetekről?

–  Nem! – háborodott fel kétségbeesetten a nő. – Démoni lények, Carol! Ez borzasztó!

Dianne a szájához kapta a kezét. De nem attól, amit egy középkorú nő a tévében látott, hanem attól, hogy még több lövést hallott az alagútból.

Carol idegesen nézett körbe-körbe.

–  Anya, dugóban vagyunk. Egy tapodtat sem tudunk mozdulni.

–  Nézd, drágám, én bezárkóztam. Szeretném, ha ti is elindulnátok visszafelé.

–  Apát hívtad?

–  Nem veszi fel. Azt mondta, megbeszélése lesz.

Carol mélyet sóhajtott. Az anyja egyedül volt otthon, és ők képtelenek voltak gyorsan megfordulni. Megmarkolta a rajztokja pántját. Milyen hülye ötlet is volt bevinnie a rajzokat a városba! Most minden olyan hülyének tűnik!

–  Jól van – válaszolta a telefonba. – Visszaindulunk. Valahogy megtaláljuk a módját."