AHOL
ÉLET VAN, OTT HALÁL IS
Nem
éppen szokványos időpontban érkeztem, de úgy gondoltam, meglepem szeretett
dédimamámat. Az ápolónők már ismertek, kurta „Jó napot”-omra csak a szemük
sarkából pillantottak. Lesz meglepetés, gondoltam, miközben befordultam abba a
kórterembe, ahol dédi lakott.
Volt meglepetés. Dédi ágyán egy másik
néni feküdt halálsápadtan, félig öntudatlanul. Megtorpantam. A másik három
hálótársra néztem, ezek szerint jó szobában járok. De akkor ki ez az ismeretlen
néni dédi ágyában? És hol van ő?
- Elnézést – szólítottam meg félve az
idegen nénit. – Nem tetszik tudni véletlenül, hol van Kádárné? Akinek ez a
helye.
A néni hebegett, és megrémültem. Most
mi van? Nem tud senki semmit? A legrosszabb jutott az eszembe. Azért vitték el
őt, mert… Nem, még nem halhatott meg. Nem, előtte szólt volna. Vagy mégis? A
szívembe markolt az az érzés, amit még egyáltalán nem vártam. Elment. Befejezte
hosszú és gyötrelmes életét, már el is vitték, hogy az ágyát átadják egy másik
beteg és gyötrelmes életű asszonynak.
- Kádárné – mondtam a többieknek. –
Itt feküdt.
Én hülye. Miért a többieket kérdezem?
Ezek az öregek azt sem tudják, milyen nap van, nemhogy kikre cserélik a
szobatársaikat.
Szédelegve álltam. Ennyi lenne? Így
kell szembesülnöm az elmúlással? Még egyszer látni akartam, de szomorú szívvel
kell távoznom?
Egy nővér állt meg, ahogy kiléptem az
ajtó elé. Elkaptam, és elrebegtem, hogy kit keresek.
- Áthelyezték ma egy másik szobába.
Erre.
Ezt mondta, és nagyot dobbant a
szívem. Mégis van remény. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy a másik
szobaajtóból már láttam az én dédimet az ablak előtt ülve, rám mosolygott, és
tudtam, hogy várt rám.
No comments:
Post a Comment