Znagykati

Mielőtt még más történetekre is rátérnék, íme egy részlet Az Álomdémon és a legnagyobb istenek háborúja c. regényemből. A történet szálai Az Álomdémonban elmesélt eseményeket követik, melyben istenek és emberek bonyolult cselszövése életveszélyes helyzetekbe lökik Forrásföld két ősi Démonját.

"- Sok mindenre rájött idelent Deive – mondta Lauma, mikor már órák óta meredtem a semmibe. – Megtudta, milyen kapcsolat fűz téged Vizunashoz. Megtudta, mire születtél, habár lehet, már korábban is sejtette… Úgy akarta rendezni, hogy kénytelen legyél feléleszteni őt a halálból.

Belefúrtam a tekintetemet a homályba. Deive becsapott megint. Még mindig képes volt arra, hogy ő mozgassa a szálakat.

- Ez nem történhet meg. Deive mindenkit elpusztít maga körül.

- Nem… – suttogta Lauma. – Nem történhet meg.

Homályos tekintettel néztem rá. Lauma csak futólag pillantott felém, de amint észrevett egy fénylő csíkot az arcomon lefelé futni, rajtam maradt a pillantása.

- Mit tervezel? – kérdeztem félve.

- Semmit – felelt. – Semminek nem kell történnie. Hazamész, Harris.

- Nélküled? – megráztam a fejemet. – Nem. Felejtsd el!

- Gondolkozz! – mondta Lauma, holott a levegővétel is fáradtságos volt számára. – Csak úgy akadályozhatod meg Deive tervét, ha nem teszel semmit.

- Elég ebből! – emelkedtem fel. – Hadd gondolkozzam! Kitalálok valami megoldást.

Lauma türelmesen nézte, ahogy fel-alá járkálok előtte. Pontosan éreztem, mire gondol. Ő már felkészült. Ő már nem félt az elmúlástól.

- Eszedbe ne jusson feladni! – fenyegettem meg. – Én soha nem adom fel.

- Deive elfoglalt egy részt belőlem – mondta alig hallhatóan. – A testemben van, érzem a gondolataimban. Nem viheted őt fel az én testemben. Ha erőre kap, legyőz, és akkor elhalványul bennem Lauma képzelete. Egy idő után nem lesz többé Bonnie. Nem lesz többé Lauma…

- Nem, ha megakadályozom – kiáltottam vehemensen, és magam is meglepődtem, amint a hangom visszhangzott a csarnokban.

A lányhoz mentem, és leguggoltam elé.

- Nem mehetek el, ezt ne is kérd tőlem – magyaráztam. – Nem élhetek azzal a tudattal, hogy nem próbáltam meg mindent.

Lauma szemébe az elérzékenyülés könnyei gyűltek.

- Én itt fogoly vagyok – mondta egy halvány mosoly kíséretében.

Képtelen voltam látni, ahogy beletörődik abba, amibe én nem tudok. Lehet, hogy durván bánt vele Deive, lehet, hogy rengeteget szenvedett, de az életkedve, az nem hagyhatja el soha!

Felálltam, és közelebb intettem a csendben várakozó barzdukokat.

- Hozzatok egy szekeret… vagy talicskát!

- Harris! – kezdett tiltakozni a lány, de olyan parazsat látott a szememben, ami meglepte, ezért elnémult.

Ellenkezés nélkül hagyta, hogy a barzdukok felemeljék, és egy kocsira fektessék. Tehetetlenül álltam mellette, mert nem érhettem hozzá, pedig úgy segítettem volna neki. Mikor Lauma kényelmesen az oldalára kuporodott, és a barzdukok mellé fektették tépett, de még fénylő haját, mellé térdeltem, és Lauma rám mosolygott.

- Bárhogy is alakul – mondta –, én nem felejtelek el. Kedveltelek, igazán."